ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ᴋᴀᴛᴏɴᴀ

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
- Fordulj meg.

- Miért?

- Csak fordulj meg. Nem kell mindig mindent tudnod - húzza fel halványan a szemöldökét és valami olyan megfejthetetlen mosollyal néz rám, amitől meglepetten elnyílnak az ajkaim. kicsit összehúzom szemem és lassan hátat fordítok Erennek. - Mint Mikasa - morog halkan. Ellenállok a késztetésnek, hogy hirtelen felé forduljak.

- Hogy érted?

- Állandóan bele akarsz mászni a fejembe - tájékoztat, miközben valamit babrál a hajammal. Érzem, ahogy az ujjai finoman mozognak a tincseim között és néha véletlenül meghúz néhány hajszálat. - Szállj ki belőle. Neked úgyis mindent elmondok. Majdnem mindent - teszi hozzá és hallom a hangján, hogy halványan elmosolyodott.

Nem fordulok felé rögtön, csak akkor, amikor halványan megérinti a vállaimat és kicsit rájuk szorít. Teszek egy lépést oldalra, de megállít, hogy ne tudjak ránézni. A homlokát a fejemnek támasztja, így érzem a tarkómon, ahogy lassan, ütemesen kifújja a levegőt.

- Ez semmi nagy. De eszembe jutottál. Muszáj volt.

- Megnézhetem..?

- Nem. Csak akkor, amikor már elmentem.

- Ki akarlak kísérni az állomásra.

- Nem fogsz - eltávolodik tőlem, hogy összeszedje a maradék cuccait, aztán a vállára kapja a táskáját. - Sírnál, azt pedig nem akarom.

Tudom, hogy igaza van. Nem tudnék állni és nézni, ahogy Eren felszáll a vonatra és elmegy. És mégis vele akarok menni.

Két hónapja jelentette be nekem, hogy be akar vonulni a seregbe. Máig nem jöttem rá, miért ragaszkodik ehhez ennyire és csak abban reménykedhetek, hogy idő közben nem tör ki bárhol a háború és nem küldik ki őt a frontra. De így, hogy minden békés, még annyira sem értem, mi a francnak akar katona lenni...

- Nem érdekel - motyogom és felveszem a pulcsimat. Felém fordul és felhúzza a szemöldökét. - Nem fogok sírni. Meglátod.

Hitetlenül megrázza a fejét, aztán sóhajt, ledobja a táskáját és visszalép elém. A kezei közé fogja az arcomat és lenéz a szemembe. Még mindig meg tudok lepődni, hogy mennyire szépek az íriszei.

Elnyílnak az ajkai egy pillanatra, mintha mondani akarna valamit, aztán összezárja őket, majd újra kinyitja. Tudom, hogy tudja, mit akart az előbb, csak valószínűleg túl nyersen hangzott volna, ezért nyelte mégis le.

- De fogsz - mondja végül vonatottan és az egyik hüvelykujjával lassan simítja meg az arcom. - Nem akarom, hogy gyere.

- Nézzem, ahogy kisétálsz? - suttogok halkan, amikor pedig egy pillanattal tovább csukja be a szemét, hogy jelezze, hogy pontosan ezt akarja, kiszakad belőlem egy nehéz sóhaj. Vonatottan bólintok és megigazítom a vállán a korábbi mozdulatai miatt félrecsúszott kapucniját. Megfogja a kezem, az ujjaimra csókol, aztán minden ellenkezésemet egyszerűen figyelmen kívül hagyva eltol magától és elindul az ajtó felé.

- Az ablakból se nézz - fordul vissza, amikor már a nyitott ajtóban áll. Döbbenten meredek rá és érzem az alattomos szorítást a torkomban. Nem akarok sírni.
A szeme parancsolóan keresi az enyémet és addig nem is engedi el a tekintetem, amíg lassan nem bólintok.

- Helyes - súgja, aztán még egyszer körbepillant a szobámban és kimegy. Utána halkan kattan az ajtó nyelve. Hallom, hogy lent beszél anyával és apával, aztán csukódik a bejárati ajtó, néhány perccel később pedig felzúg a motor az udvaron.

Felugrok és az ablakhoz képbe félrerántom a függönyt, aztán az üvegre tapadva nézem, ahogy anya szorosan megöleli Erent, aki egy szelíd mosollyal bújik be a kezei közé.

Belemarkolok a radiátorba és hagyom magam halkan nyöszörögni, amikor a barátom kinyitja a kocsi ajtaját, hogy apa után ő is beszálljon. A mozdulata közben megáll és pontosan tudom, hogy lát engem a szeme sarkából. Hitetlenül, röviden nevet, megrázza a fejét, aztán beszáll és becsapja az ajtót maga mögött.

Még akkor is az ablak előtt állok, amikor apa autója már percek óta elhajtott. Képtelen vagyok ellépni a párkány mögül, mert attól félek, hogy mégis hirtelen visszajönnek és én nem fogom látni.
Cserélgetem a lábamat, hogy ne fájjon annyira a sarkam. Kitartóan állok az üveg előtt és nézem az udvart. Azon gondolkodom, hogy van e valami fontos, amit Eren itthon felejtett. Akkor muszáj lenne visszafordulnia miatta.

Amikor rájövök, hogy valószínűleg mindent magával vitt és bármeddig ácsorgok, nem fog visszajönni, sóhajtok és hátratúrom a hajamat. Meglepetten hagyom félbe a mozdulatot, amikor az ujjaim beleakadnak valami puha anyagba. A tükörhöz sietve próbálok úgy fordulni, hogy lássam, mit találtam magamon. Ahogy ide-oda mocorgok a tükör előtt, lassan végre meglátom azt, amivel korábban a barátom babrált. Egy egyszerű, fehér kendő van a hajgumimra kötve. Kihúzom az egészet a hajamból, hogy jobban lássam.

A kis anyagdarab nagyjából harminc centi hosszú és kék cérnával van beszegve. Semmilyen minta nincs rajta, csak néhány halvány viráglenyomat és egy apró, fekete galamb az egyik sarkában.

Visszakötöm a hajamba, mielőtt az ágyra ülve feloldanám a telefonomat. Megnyitom a WhatsAppot és rögtön pöttyögni kezdek.

Én
Nem is rossz. Valld be, hogy sokat gondolkodtál rajta... 😌

Eren
Nem
Nem sokat
Csak szembe jott velem

Én
Hát persze🥰

Eren
Ugye nem sirsz?

Egy pillanatra megállok gépelés közben és tétován megérintem az arcomat. A szemeim egészen szárazak, de nem lep meg. Amíg nem maradok egyedül a sötétben, nem fogok Eren után sírni.

Én
Nem, ne aggódj, megígértem.

Nem kapok tőle üzenetet, ez pedig megérteti velem, hogy végérvényesen egyedül maradtam nyárig. Most egy darabig nem fogjuk egymást látni, és az a természetes biztonság, amit a jelenléte okozott, mostantól kiváltság lesz számomra. Valami olyan, amit csak rövid ideig kaphatok meg, de sokat kell érte küzdenem. Ő az a boldogság, amiért megéri a sötétben, egyedül várakozni. És talán még sírhatok is egy kicsit.

Csak szeretni tudom őt azért, amiért néhány év alatt alattomosan és visszafordíthatatlanul beleégette magát az életembe.