ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ɴᴏɴᴀᴍᴇ

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
- Jó éjszakát - suttogja halkan Eren és még közelebb húz a karjaival. A hátam a fedetlen mellkasához simul, érzem a forró bőrét, az egyenletes szívverését és az ütemes légzését, ahogy a kiáramló levegő simogat. Abból, hogy ennyire elmélyült a hangja és lelassult a szuszogása, tudom, mennyire kimerült lehet így péntek este. Mindig egész héten az egyetemen van, aztán munkában és általában csak vacsorára esik be, utána beadandókat ír, zuhanyozik végül pedig kimerülten bezuhan az ágyba és alszik másnap reggelig. Ez a bevett rutin hétfő és péntek között.

Kicsit még helyezkedek, hogy tényleg kényelmes legyen. Lefejtegetem Eren hosszú ujjait a bal mellemről, és a szegycsontomnak simítom őket, amit egy elégedetlen morgással nyugtáz, de egyelőre nem próbál meg újra belém markolni. A lábamat is az ő lábai közé tekerem, hogy még közelebb legyünk egymáshoz, aztán kicsit arrébb rugdosom a takarót. Ez felkavarja a levegőt és az orromat ismét betölti az az illat, ami bármikor meg tud nyugtatni. Lassan mélyet lélegzem és már teljesen készen állok arra, hogy aludjak, az agyam kezd ködösödni és érzem azt a jóleső nehézséget a tagjaimban. Csukott szemmel élvezem azt a megmagyarázhatatlan biztonságérzetet, amit mindig érzek, ha Eren velem van. Bárkinél nagyobb biztonságban tud engem tartani és bízom benne, a tudat pedig, hogy szüksége van rám, értékesnek éreztet saját magammal.

- Jó éjt - motyogom csendesen és egészen beleolvadok az ölelésébe. Érzem, ahogy lassan cirógat egy ujjával, mint minden este, és amikor már majdnem elalszik, az orrát a hajamba nyomja és kicsit mozgatja a fejét a párnán, hogy egészen bele tudjon bújni. Néhány lassú mozdulat után abbahagyja a motozást és már csak az eső kopogását halljuk az ablakpárkányon. Így fekszünk egymás mellett, közös takaróval és hallgatom, ahogy beszívja és kifújja a levegőt. Nagyjából ugyanolyan tempóban lélegzünk, de az enyém egy kicsit szaporább.

Valami olyan dalt dúdolok magamban az eső ütemére, amit ma a kantinban hallottam ebéd közben. Nem tudom a címét, de a dalt ismerem, ez pedig bőven elég ahhoz, hogy egész napra a fejemben ragadjon a refrénje. Közben lepörgetem magamban a mai nap eseményeit, összeszedem a három pozitív dolgot, ami ma történt velem. Egészen őrült napom volt, mert az egyetemen állt a bál. Nem volt áram, így nagyjából semmi sem üzemelt úgy, ahogy az kellett volna. Úgy volt, hogy átmegyünk egy másik épületbe, de végül mégsem, ráadásul a mai három órámból kettőn zárthelyi dolgozatot, ZH-t írtam, így az agyam délután négyre már olyan volt, mint egy zoknigombolyag. A büfé sem nyitott ki, ezért egész nap éhes voltam és sárkány. Majdnem összevesztem Sashával, mert ő is éhes volt, de végül kaptunk egy szelet müzlit, amit elfeleztünk és máris kerek volt a világ.

Egészen addig rágódok ezen, amíg egyszer csak Eren ingerültem felmordulva kimászik mellőlem, hátra rúgja a takarót, az ablakhoz csoszog és egy erélyes mozdulattal arrébb söpri a függönyt és kinyitja az ablakot. Kintről hideg és az eső friss illata áramlik be és végigsimogatja a takaró alól kilógó bőrömet. Az eső monoton kopogása felerősödik és betölti az egész szobát, elnyomva Eren visszafelé induló lépéseinek tompa zaját.

Eren lassan bemászik mellém, vissza a takaró alá, újra körém fonja a kezét és a lábait elrendezve keresi magának a legkényelmesebb pózt. Hosszasan mocorog, amíg újra megtalálja azt a helyzetet, amiben a legkényelmesebben tud feküdni. A fejével arrébb fúrja a párnát, aztán még közelebb csúszik hozzám, annak ellenére, hogy már a matrac szélén vagyunk.

- Jó éjszakát - motyog halkan, olyan hangon, mintha egyáltalán nem lenne álmos. Az ujjával kitapogatja, hogy hol van az ágy vége, és amikor megérzi, hogy a térdem már kicsit lelóg, egyszerűen megfeszíti körülöttem a karját és átgördít magán, hogy az ágy másik oldalára kerüljek, az ő háta pedig a matrac széle felé nézzen. A hirtelen gesztus okozta meglepettséget hamar felváltja a kényelem, hogy a franciaágy közepén fekszem és elégedetten nyújtózom egy kicsit.

- Jó éjt - suttogok vissza álomittasan és lassan simogatni kezdem az engem ölelő karok egyik csuklóját. Virágot és napocskákat rajzolok rá, néha pedig óvatosan játszik a hosszú ujjakkal is. Nem tudok elnyomni egy mosolyt, ahogy eszembe jut, hogy Eren milyen sokféleképpen tud hozzámérni ezekkel az ujjakkal.

Örökké névtelen lány akarok lenni abban a sötét, eső illatú szobában vele.

Érzem, hogy Eren félig alvó teste kicsit megmozdul mögöttem, ahogy az izmai ténylegesen kiengednek elalvás előtt, ez pedig engem is tovább sodor a bódulatban és a kellemes, fáradt zsibbadásban. Hirtelen úgy érzem, hogy ahhoz is gyenge vagyok, hogy kinyissam a szememet és semmire sem vágyom jobban, mint az alvásra. Hagyom lelassulni a simogató ujjamat, felszusszanok, hogy érezzem Eren illatát és már majdnem teljesen elalszom, amikor hirtelen valami végiggurul a háztetőn és pattogó hangot kiadva csúszik még lejjebb. Rögtön kipattannak a szemeim és a sötétbe meredek. A sötétben, ennyire az álom peremén ez a rejtélyes hangi hirtelen mindennél ijesztőbbnek tűnik. A szívem hevesen dobol a mellkasamban, és Eren valószínűleg érzi, mert az alkarja még mindig a melleim között van. Halkan felszusszan és közelebb húz, aztán maga felé fordítja a fejemet. A hüvelykujjával megsimítja az ajkamat, hogy látatlanban tudja, hogy hol van, aztán felém hajol, az ágynemű pedig susogással követi a mozdulatait.

Puha, forró csókot ad, egyet, aztán még egyet, hogy megnyugtasson. Még egyszer megsimítja a bőrömet, mielőtt visszafeküdne a párnára, de én rögtön utána fordulok és a kezemmel vakon keresem az arcát, hogy meg tudjam érinteni. Rövid keresés után érzem a bőrét belesimulni a tenyerembe, én pedig kapva az alkalmon olyan közel hajolok, hogy az orrunk összekoccanjon. Előretolom a fejem, így érezhetem az ajkait az enyémeken. Lassan megnyalom egy kicsit, hogy biztosan magamra vonjam Eren figyelmét és úgy tűnik, sikerrel jártam, mert a teste felém mozdul, a nagy tenyerei pedig a derekamra simulnak, hogy egyhelyben tartson.

A hűvös, kinti levegő betör a szobába, a takaró alól felszivárog a forróság és ez a kettő elég, hogy az eddigieknél jobban elkábuljak. Annyira közel csúszom a mellettem fekvő, biztonságot nyújtó fiúhoz, amennyire tudok. A karjai minden gond nélkül érik körbe a testemet és szorítanak magához. Érzem még ruhán keresztül is, milyen szabálytalanul ver a szíve és minden heves, kapkodó levegővétele a bőrömre csapódik. Az ujjaim maguktól simogatják el az eltévedt hajszálakat az arcából és bár nem látok szinte semmit, csak annyit, amennyit a beszűrődő fény látni enged, mégis pontosan tudom, hogy merre találom az orrát, vagy az ajkait. Néha nehéz elhinni, hogy ez a fiú tényleg engem választott maga mellé. Sokszor emlékeztetnem kell magamat, hogy ő igenis boldog, hogy együtt lehetünk és értékel engem.

- Jó éjszakát - suttog alig hallhatóan, mikor elfáradva elválik az ajkaimtól. Továbbra is halkan zihál, egy ujja pedig a pizsim alá csúszva kedveskedve simogatja a bőrömet.

- Jó éjt - válaszolok kábán. Az eső kopogása elnyomja a hangomat, de nem zavar, mert valószínűleg Eren tudja, hogy mit mondtam, így nincs szükség arra, hogy egy hangosabb mondattal széttörjem ezt az egészet. Az ajkaink még mindig egymásnak simulva pihennek egymáson, de a szemem már csukva van, mert nem tudom tovább nyitva tartani őket. Az álom határán vagyok és úgy érzem, hogy már végérvényesen elfáradtam.

Mindent megállt. Olyan, mintha már órák óta itt feküdnénk a sötétben, hallgatva az eső ütemes dobolását, néha megmozdítva az ajkainkat egymásén, hogy érezzük, hogy még mindketten ott vagyunk. Hiába fonódnak körém a kezei, tudnom kell, hogy Ő, Eren, még ott van és valahogy most az egyetlen, ami biztosítani tud engem, azok az apró csókok, amiket én adok, vagy ő lop tőlem. Amikor reggel felébredek, azt fogom hinni, hogy ez az egész egy álom volt, mert túl tökéletes és túl tűnékeny ahhoz, hogy valós legyen. Ha reggel felkel a Nap és eláll az eső, újra visszetérünk a saját életünkbe, minden ismét fényben lesz és majd megismételhetem hangosabban azt, amit esetleg Eren elsőre nem hallott, mert nem kell félnem, hogy a hangom bármit is megváltoztat. Újra mi leszünk, Eren és [T/N], és élesen látjuk majd a tárgyak vonalát, utcai ruhában leszünk, sietni fogunk, ő majd felkap egy almát a konyhából, a zsebébe gyűr egy marék kekszet, én pedig veszekszem vele, hogy ez nem reggeli. Én újra én leszek és ő majd újra ő lesz, de addig csak fekszünk a sötétben és mi vagyunk, névtelenül.

- Jó éjszakát - sóhajt erőtlenül és tudom, hogy már elaludt, csak álmában ismételgeti ezt az egy mondatot. Ő máris közelebb van a reggelhez, mint én, és talán még csak fogalma sincs, hogy az elmúlt percekben milyen csodálatos volt sajátmagunk nélkül feküdni az ágyban.

- Jó éjt.