ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ᴍɪᴋᴀꜱᴀ 2/2. - (ᴀ) ɴᴇᴍ ᴍᴇɢʏᴇᴋ ᴏᴅᴀ

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
Csak állok és meredek arra a fiúra, aki valamikor Eren volt. Már nem őt látom, csak egy roncsot, aki megkeseríti a saját életét, és mégis, még mindig annyira végtelenül szeretem...

Segíteni akarok neki, bárhogy, ahogy lehetséges, de egy ideje már nincs sok eszköz a kezemben. Mikasa mindent elvett tőlem. Önmagamat, a barátaimat - akik a lány halála óta engem próbálnak Mikasává formálni -, és Erent.

Elvette tőlem Erent, és ezért bármennyire is próbálom, csak gyűlölni tudom őt. Minden apróság, ami Mikasához tartozik még mindig, csak izzó parázs, olaj a tűzre. Erre a kiolthatatlan, dühöngő tűzvészre, amivé az életünk változott Mikasa Ackerman rejtélyes halál óta.

Önző vagyok. Nem bírom tovább elviselni azt, amiben élünk: a folyamatos elvárásokat és azt, hogy Eren látszólag teljesen megőrült. Kiveszett belőle minden emberi, minden, amiért évekkel ezelőtt annyira szerelmes voltam belé. Már csak az emlékeket tudom szeretni, amiket senki sem veheti el tőlem.

- Nem tudom tovább csinálni ezt - suttogom halkan és nekitámaszkodok a széknek, amit korábban Eren tartott. - És nem is akarom. Úgy sajnálom...

Eren lassan rám emeli a tekintetét. Nem tudom eldönteni, hogy ez a sajátja e, vagy megint az az őrült néz e vissza rám. Próbálom állni a tekintetét, de az ijedtség, ami benne van, egyszerűen elviselhetetlen.

- Képtelen vagyok... Nem megy, ne haragudj... - érzem, ahogy elszorul a torkom, amikor Eren elnyílt ajkakkal lassan megrázza a fejét.

- Mi..? - motyog halkan maga elé.

- Én nem Mikasa vagyok... De te ezt képtelen vagy elfogadni, te nem engem szeretsz, Eren, hanem őt.

- Nem... Nem, dehogyis... - felhúzza a térdeit és apró gombóccá gubózva néz mellett egy pontot a semmiben, mintha lepörögne előtte valami. Hosszú percekig ül így és nem tudja, mit mondjon. Amikor legközelebb megszólal, a hangja nehéz és karcos. - Elmész?

Nem tudok válaszolni. Ki akarok rohanni az ajtón, magam mögött hagyni mindent, ami eddig történt. Nem akarok így élni, ennyire kiszolgáltatottan megalázva azzal, hogy egy halottat keresnek bennem. Ki akarok lépni abból az árnyékból, amiben eddig voltam és le akarom dobni magamról Eren őrületét.

És mégsem tudok megmozdulni. Nem tudok elindulni az ajtó felé, csak állni, mintha nem akarnék menni.

- Elmész? - néz rám újra. A hangja ezúttal sem lett erősebb. Ezúttal is válasz nélkül hagyom, mert nem tudom, mit mondhatnék, csak szorítom a széket és halkan szipogok, amíg előkeresek egy zsebkendőt a zsebemből és gyorsan kifújom az orromat.

- Nem tudsz engem szeretni - mondom végül halkan. A szavak, amiket mondok, fájnak és úgy érzem, mégis lerombolják köztünk azt a falat, ami egy ideje már épült. - Nem feltétel nélkül. És nem vagy hajlandó engem beengedi a gondolataid közé. Nem tudom, mit csináljak...

Lassan leülök a székre és nézem azt a megtört fiút, akiért még most is képes lennék szinte bármire. Nem is tudom, mivel láncolt ennyire magához. Ami még kétségbeejtőbb, hogy innentől kezdve nem tudom, hogyan tovább. El kéne szakadnom tőle, hagynom kéne, hogy egyedül üljön abban a sötét veremben, amibe Mikasa taszított minket. Nem vagyok elég erős, hogy egyedül nézzek szembe mindezzel. Szembenézni az elvárásokkal, a gyásszal, a fulladással és szembenézni Eren őrületével. Nem vagyok képes minderre és nem is tudom, hogy akarok képesnek lenni.

Önző vagyok és úgy érzem, hogy egyedül nekem kell megvívnom egy olyan csatát, amihez nekem semmi közöm és mégsem tudok szabadulni. A barátaink kihátráltak és az egyszerűbb utat választották.

- Neked kell mellette lenned... Ismerjük már annyira Erent, hogy csak téged akar majd látni.

Ezt mondták mind. Jean. Sasha, Connie, Historia és még Armin - igaz, ő csak azután, hogy Eren beverte az arcát, amikor Armin megjegyezte, hogy Eren megint próbál minden rosszat magára vállalni és nem enged közel magához senkit. Ezek után pedig megijedtek és már egyikük sem akart kitartani mellette. És engem, aki csak hallgattam és fogalmam sem volt, mivel tudnám megkönnyíteni a kedvesem dolgát, engem tettek Mikasa szerepébe, engem, aki még a saját démonjaival sem tud megküzdeni, most egyszerre az lett a feladatom, hogy a sajátjaim mellett más rémeivel is szembenézzek és kivezessem Erent a sötétségből. Fogalmam sincs, hogyan kéne ezt tennem. Én is fuldoklom.

- Nem értesz semmit - suttog ijedten Eren és lassan a felhúzott térdei közé hajtja a fejét. Összefűzött ujjait a tarkójára csúsztatja és lassú légvételekkel próbálja megnyugtatni magát. - Menj, ha el akarsz hagyni.

- Én? - meredek rá elképedve és érzem, ahogy az arcom megnyúlik a döbbenettől. - Te vagy az, aki nem szeretsz engem, mert képtelen vagy rá! Képtelen vagy szeretni engem. Ne próbáld rám hárítani a saját érzéseidet, mert annyira én is méltó vagyok, hogy a szemembe mondd, hogy Mikasa kell, neked. Mikasa, Mikasa, mindig ő és én bármit is teszek, az nem elég! Mondd a szemembe, hogy nem szeretsz.

Hosszú csend telepszik ránk, az a fajta, ami alatt meghajlik az ember háta. Egyikőnk sem vesz levegőt, csak nézünk egymásra, mint két riadt állat. A fejem készen áll elrohani, és a szívem maradni akar. A lábam? Az pedig lassan a fal mellé sétál, Eren mellé.

(ʙ) ᴏᴅᴀᴍᴇɢʏᴇᴋ