ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ᴍᴀꜰꜰɪᴀ 1/2

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ

Nem kérdezek semmit, ahogy eddig sem tettem soha, ha késő éjszaka, hajnalban, vagy délután a föld alatti rezidenciám ajtaja kinyílt. Sosem tartozott az erősségeim közé, hogy szó nélkül elmenjek olyan dolgok felett, amik kiváltották a nemtetszésemet, de ezeknél a váratlan, mégis megnyugtató látogatásoknál ez aligha volt fontosabb. Bárhány ébren töltött, kétségekkel teli óra állt addigra mögöttem, tudtam, hogy a legfontosabb, hogy abban segítsek, amiben csak tudok és félrerakjam a sértett aggodalmam, hogy majd később számoljak el vele. Lehet, hogy haragudtam, féltem és tűkön ülve vártam, hogy végre nyíljon az ajtó, mégis mindig csak az volt a lényeg, hogy élt – akkor is, ha néha olyan állapotban tántorgott be, hogy a szavak hosszú órákra benned ragadtak. De élt, és ez volt az egyetlen, ami számított.

Nem akartam beházasodni egy maffia családba, de az a jóképű, sármos és titokzatos fiú, aki figyelemmel, bókokkal és – néha már kényelmetlenül – drága ajándékokkal halmozott el, elfelejtette megemlíteni azt az elenyésző kis részletet, hogy ő maga a maffiavezér fejének kisebbik fia. Mindezt olyan könnyedén hagyta ki minden beszélgetésünkből, mintha nem is lenne fontos, ráadásul az első hónapokban – ami talán volt legalább másfél év is – egy árva szót sem ejtett a családjáról, és csak akkor volt hajlandó bemutatni nekik, amikor a dolgok már tényleg kezdtek komolyra fordulni közöttünk. Remekül intézett mindent, mert ekkorra már elképzelni sem tudtam volna a napjaimat nélküle, így még azt is hajlandó voltam lenyelni, hogy az egész família fegyverkereskedelemmel és embercsempészettel teremti elő a napi betevőt. Általában és többnyire csak ez a kettő volt az, amikben kényelmesen mozogtak, de elnézve néha a férjemet, tudom, hogy még máig vannak dolgok, amikről mélyen hallgat és csak reméli, hogy homályban tudja tartani előttem a kirakós további darabkáit. Eddig remekül csinálja, noha be kell vallanom, a legtöbb esetben szándékosan nem kérdezek többet annál, mint amennyit véleményem szerint el tudnék bírni. Így marad nekem a támogató feleség szerepe – az egyetlen feleség vagyok a fejesek között –, aki irányítja a család kúriáját, ha a férfiak nincsenek a háznál, és várja haza a férjét. Az elején dühös voltam, mert átverve éreztem magamat, hiába volt körülöttem mindenki odáig az új Mrs. Jaegerért. Hiába kaptam egyre drágább ajándékokat, egyre több cselédet, fegyveres őrt magam mellé, vagy egy újabb villát valahol, én csak a tudatlanságomat akartam visszakapni, amit akkor vesztettem el, amikor Eren bemutatott a családjának. Mondhattam volna nemet is, mégis annyira boldoggá tett a tény, hogy végre megismerhetem az imádott fiú családját, hogy ez teljesen elvakított. És most, ahogy éjfél előtt pár perccel látom, ahogy az imádott fiú, a férjem, ledobja a Magnum22-est az asztalra, aztán leveszi magáról a hátánál elrepedt selyemöltönyt, kimerülten hátratűri az arcából a csatakos haját, és lassan, egészen mélyen felsóhajt, mintha a vérébe szívná be a levegőt. Látom a fényt csillogni a Magnum tárán – és azt is látom, hogy egyetlen töltény sem maradt benne. Ahogy közelebb lépek, puskapor szaga szökik az orromba, és még más is, vér, izzadtság és füstszag.

– Engedek neked vizet – kezdem halkan és felsimítok Eren karján. Nem nyitja ki a szemét, csak lassan felém fordul. Az első alkalmakkor, amikor úgy jött vissza hozzám, ahogy most, csak reméltem, hogy nem az ő vére van a bőrére száradva, de idővel rájöttem, hogyha nem az övé, akkor valaki másé, ez a felfedezés pedig szorongást keltett bennem. Sokáig ebben a szorongásban nem tudtam eldönteni, hogy melyik válasznak örülnék jobban, de mára már tudom, hogy nem kell eldöntenem, mert végre újra hazajött, a saját lábán áll, nekem pedig nem kell tudnom semmiről sem. – Fáradt vagy – folytatom és az ujjaim hátával megcirógatom az arcát. Kicsit beledől az érintésembe, aztán a csuklómra fog és a tenyerembe csókol.

– Csak egy kicsit – feleli végül egészen halkan. A szájából kiáramló levegő megsimogatja a tenyerem bőrét. – Miért nem alszol még?

– Mindig megvárlak – felelem egy bocsánatkérő mosollyal.