ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ᴋɪꜱᴄꜱɪʙᴇ 1/4

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
- Elsőéveshez képest nagyon nyitott - néz végig rajtam Annie, miközben egy apró kenyérdarabot forgat az ujjai között. - Cuki - a hangja alapján egyértelműen nem gondolta komolyan.

Zavartan összeszorítom a térdemet az asztal alatt. Úgy érzem magam, ming egy vallatáson. Az összes szaktársam velem szemben ül az egyetem menzáján és engem bámul. Ők mind felsőbbévesek, én csak néhány jól megírt vizsga - és egy protkeció... - miatt átugrottam az első évet, így most velük járok órára. Azt hittem, majd az egyetemen nem lesznek állandó emberek körülöttem, de valahogy annyira szerencsésen - vagy szerencsétlenül - választottam szakot, hogy nagyjából mindig ugyanazzal a tizenpár emberrel vagyok. Nem tudom, hogy ez jó e. Tegnap még rám se néztek, pedig próbáltam mindenkire rámosolyogni, aztán ma befutott egy lány, Ymir, és észrevett.

- Srácok, itt a kiscsibe. Ne legyetek vele szemetek - nézett végig mindenkin, aztán sóhajtott és berángatott a többiek közé. Így történt, hogy hirtelen mindenki rendkívül kíváncsi lett rám és beterveztek egy közös ebédet, hogy ki tudjanak faggatni. Szóval, most velük szemben ülve nézek végig rajtuk újra és újra. Elképzelni sem tudom, miért ennyire ellenségesek velem.

- És hogyhogy hozzánk kerültél? - kérdezi lassan Reiner - ha jól emlékszem, ez a neve -, finoman lóbálva a kanalat az ujjai között. Mintha bármikor kész lenne agyonütni vele...

- Így alakult - mondom diplomatikusan. Ha megtudják, hogy protekciós vagyok, biztosan nem állnak velem szóba. Gyorsan rájuk mosolygok, hátha ezzel oldani tudom a feszültséget. De nem. Reiner szemöldöke halványan megrándul, aztán lenézően elfordítja rólam a tekintetét. Kínosan az ajkamba harapok.

- És miért ide jöttél? - hajol át az asztalon Connie gyanakodva és összehúzott szemmel alaposan megnéz.

- Hát... Ez volt közel - hazudom óvatosan. Connie egy pillanatig még bámul rám, aztán vállat von, visszaül a helyére.

- Nekem szimpi! - néz a többiekre. Egy kicsit megkönnyebbülök a szavaira, de a többiek részéről nem érkezik válasz.

- Nézd, csajszi - Annie ledobja a kenyeret az ujjai közül, és úgy emeli a kezét, mintha meg akarna pofozni. Pislogás nélkül nézek rá, amire szemlátomást meglepődik. Ha azt hitte, majd elhajolok a pofon elől és ez ezzel megaláz, hát, tévedett... - Nyugi. Nincs veled semmi baj, csak rossz az időzítés. Érted?

Félre billentem a fejemet, ő pedig sóhajt és elengedi a kezét. Mindenki az asztal körül vált egymással egy olyan pillantást, amiről látom, hogy valami megegyezés folyik köztük. Betolakodónak érzem magam.

- Megüresedett helyre jöttél, ennyi. Feszült a helyzet.

- Értem - mondom kimérten, hogy folytassa.

- Kicsit para nekünk ez az egész szitu.

- Kinek a helyére jöttem?

Nincs több néma egyezkedés, Annie csak természetesen néz rám. A reakciómat figyeli.

- Egy szaktársunk egy hónapja meghalt. Az ő helyén vagy most.

Lenyelem azt a nyögést, ami majdnem kibukott belőlem. Émelyeg a gyomrom. Amikor a nagybátyám felajánlotta ezt a helyet, nem volt arról szó, vagyis nem említette, hogy egy halott valaki helyett fogok érkezni. Ráadásul ez egy összeszokott csapat, amibe be lettem dobva.

Rögtön megértem, miért voltak ennyire ellenségesek.

- Sajnálom.

- Nem kell a sajnálatod - vágja rá egy felnyírt hajú fiú élesen. Jean, talán. - Ne szánj minket, egyáltalán!