ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ʀᴇɪɴᴇʀ

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
Szórakozottan hallgatom a többiek fecsegését az asztal körül. Connie és Sasha valamilyen új ízű chipsről beszélnek, Ymir Historiával videót néz az egyikük telefonján, Jean dühöng valamin és Marco nyugtatja, szóval, csak a szokásos, mindennapi dolgok, amik a közös étkezésekeket jellemzik. Ugyanúgy együtt ülünk egyetem kezdete óta, ugyanúgy megy a parádé és Pieck Fingers ugyanúgy halkan kuncog a szomszédos asztalnál, bármit is teszek. Az a lány, amióta csak ismerem, kinevet. Nem hangosan, csak úgy, hogy éppen én is halljam és zavarjon, de különösen már nem érdekel. Mikasát sokkal jobban érdekli, hogy Pieck gonoszkodik velem, mint engem.

Mikasa most is velem szemben ül, a szeme néha Eren felé, néha felém villan, mintha nem tudná pontosan, hogy megszólaljon e, vagy sem. Tudja, hogy már megint nem vagyunk jóban a barátommal, a tegnap esti veszekedésünket valószínűleg az egész kampusz hallotta. Armin reggel alig merte megkérdezni, kit mit csinált előző nap délután. Ő és Mikasa megpróbáltak kicsit kibékíteni minket, de Eren nyersen közölte, hogy nem kér a segítségükből és maradjan ki a kapcsolatunkból.  Ez újabb vitaforrás volt kettőnk között, amin ismét hajbakaptunk reggel és azóta még csak hozzám sem hajlandó szólni. Bármennyit is változott az évek alatt, sokszor még mindig a sértett büszkeség vezérli őt, ami egyszerre aranyos, de a legtöbb esetben szeretném egyszerűen felképelni miatta. Eren néha végtelenül gyerekes tud lenni, teszi mindezt olyan vehemensen, hogy képtelenség beszélni a fejével. Úgyhogy, hagyom lehiggadni, mielőtt ismét beszélni kezdünk. Mindenki jobban jár.

- Meddig szeretnél még duzzogni? - simítok Eren kezére, de ingerülten elhúzza.

- Amíg nem ismered el, hogy igazam volt.

- Nem lehet mindig igazad - rázom a fejem és felkönyökölök az asztalra. Mostmár legalább hajlandó válaszolni, ez is haladás.
Csendben folytatja az ebédet, anélkül, hogy rám nézne. Sóhajtok és ráhagyom az egészet, inkább beszállok Sasháék beszélgetésébe. Már valami mesekeksz a téma és olyan beleéléssel beszélnek róla, mintha ez valami sorsfordító dolog lenne. Egy csomag keksz.

Felkapom a fejem, amikor Eren mellettem élesen beszívja a levegőt. Először azt hiszem, hogy megint velem van baja, de erősen megszorítja a combom. Kicsit mocorgok, mert túl szorosan tart, de nem törődik vele. A szeme lassan mozog, ahogy valószínűleg követi valaki alakját. Körbenézek, hogy ki lehet a delikvens és hamar megtalálom a magas, szőke alakot.

Reiner Braun lassan megy végig az ebédlőn, látszólag nem érdekli semmi, csak az, hogy eljusson a kasszáig. Nem siet sehova. Ebédet vesz magának, aztán körbepillant, hová tudna leülni. Kék szemei megtalálnak engem, ami miatt Eren még erősebben markolja a lábam. Elkapom a csuklóját.

- Ez fáj - suttogom. Felnyögök, amikor nem hallja meg, csak izzó szemmel néz Reinerre. Eren sosem ért hozzám durván, ez az első alkalom. Eddig is tudtam, mekkora erő van benne, de az, hogy most érzem zsibbadni a lábamat, megijeszt egy kicsit. - Fáj, amit csinálsz...

Rám villan a szeme és azonnal elenged. A mozdulatai egy pillanatig ijedtséget tükröznek, ahogy felém hajol, halkan zihálva elkapja a székem és a saját irányába húzza. Érzem a testéből áradó hőt.

- Ez az? - szűri a fogai között, Reinerre célozva. - Az a múltkori?

- Nem csinálhatsz semmit - motyogom halkan és újra megsimítom a kezét. Ezúttal nem húzza el, csak a tekintetét fúrja az enyémbe és egyszerre néz rám aggódva, dühösen és úgy, mintha idióta lennék. - Hallod?

Összeszorítja az állkapcsát, az orrlyukai reszketnek, ahogy próbál nyugodt maradni a kedvemért.

- Menjünk ki - állok fel és megpróbálom magam után húzni őt is. Feszes testtel ül, úgy, mintha attól tartana, ha megmozdul, oda az önuralma is. Reiner elindul az asztalunk felé. - Kérlek, menjünk ki!