ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

...Éꜱ ᴀᴢ ᴛᴇ ᴠᴀɢʏ! 1/2

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
Végigrohanok a folyosón és anélkül rontok be Armin és Eren szobájába, hogy előtte kopognék, vagy bármi jelet adnék, hogy jövök. Egyszerűen betöröm az ajtót, amikor pedig belépek, Armin ijedt és Eren szenvtelen tekintetével találom szembe magam.

- Mi az isten csináltál?! - kiáltok fel. Képtelen vagyok zabolázni a dühömet. Eren nem válaszol, csak szipog egyet és hanyagul vállat von, aztán a kézfejével letörli a vért a szája széléről. - Hogy... Hogy juthatott eszedbe?!

- Én azt hiszem, magatokra hagylak... - motyog Armin és csendben kisurran. Útjában kifelé becsukja az ajtót is.

- Köszönöm - szólok utána, nem törődve Eren gúnyos mosolyával. Rögtön visszafordulok felé. Látszólag szórakoztatja az, hogy ennyire szét vagyok csúszva. - Mi történt?

- Semmi.

- Eren! Kirúgtak az egyetemről! - tájékoztatom és legszívesebben üvöltenék vele, hogy értse meg a helyzet súlyát végre.

- És? Kirúgtak, kirúgtak, te is tudtad, hogy ez lesz. Mit hisztizel ezen? - húzza fel a szemöldökét. Elnyílnak az ajkaim, ahogy ledöbbenek azon, amit mondott. Elképedve bámulok az arcába.

- Mi az, hogy mit hisztizek..? - nem is vagyok biztos abban, hogy ezt kimondtam. Csak állok egyhelyben, mint egy rakás szemét és úgy nézhetek ki, mint egy komplett idióta.

- Pont az. Mit hisztizel? Ez annyira nem nagy dolog, egy csomó embert kirúgtak már. Nem kell ezt annyira komolyan venni - húzza össze a szemét, de nem úgy tűnik, mintha várna bármilyen válaszra is. Újra szipog egyet. A haja csapzottan áll, idáig látom, hogy csupa kóc, és vér tapadt bele. A tincsei rendezetlenül csúsznak szét.

- Kirúgtak az egyetemről - ismétlem lassan, mert úgy érzem, hogy mégsem én vagyok az idióta.

- Elsőre is hallottam, nem kell megismételned - a hangja veszélyesen nyugodt. Ledobja az átizzadt pólóját és felkap magára egy újat, közben végig fakó szemekkel néz rám, látszólag cseppet sem zavaratva magát. - Bármi más? Dolgom van.

- Bazd meg - szakad ki belőlem, amire meglepetten felhúzza a szemöldökét, de továbbra sem vesz komolyan. - Hogy lehetsz ennyire hülye? Annyiszor átbeszéltük és megígérted!

- Nagy szavak.

- Megígérted! - szorítom össze a kezemet dühösen.

- Meg. És nem tudtam megtartani.

- Mi a frász bajod van neked?! - csattanok fel. Azt érzem, hogy a hangom nem elég, hogy elnyomja az ő fölényét. Ordítani és törni, zúzni akarok, hátha úgy meghallja, amit mondani próbálok.

- A hisztid a bajom. Hagyd abba a rinyálást és-

A kezem hatalmasat csattan az arcát, ahogy egymás után kétszer, visszakézből megpofozom. A feje félre fordul, a haja pedig eltakarja előlem a szemét, az ajkai környékéről eltűnik az a szórakozott vonás, amitől annyira lekezelő volt az egész arckifejezése.

Valami mély massza ömlik ránk, mindent kitölt körülöttünk. Úgy érzem, mintha a sötétben tapogatóznék, de semmit sem találnék. A kétségbeesésem továbbra sem csillapodott.

- Nem fogsz tudni megváltoztatni - szűri a fogai között. A szavai visszhangoznak abban a csendben, ami közénk telepedett. A mellkasom sebesen emelkedik és süllyed, ahogy próbálom lenyelni a rosszullétet, amit ez az egész helyzet okozott. Irányítani akarom a levegővételeimet, de nem tudom.

- Nem nekem kéne akarom - a hangom ismeretlen és rekedt, hasonlóan színtelen, mint amilyen néha Erené.

- Mi a fasz bajod van? - néz rám hirtelen. A fölényesség helyét átvette a szikrázó dühe, amitől a szemei egészen sötéten csillognak, az állkapcsa összeszorult és a keze ökölbe fordul. - Csak hagyd már ezt a témát! Hagyj engem a faszba! Kurvára nincs szükségem arra, hogy még te is pattogj nekem. Kirúgtak, ez van, fogadd el. Vannak rosszabb dolgok is az életben.

- DE NEKEM MÉG VAN VESZÍTENI VALÓM ÉS AZ TE VAGY! - üvöltök rá, minden türelmemet és tartásomat elveszítve és ököllel csapok a mellkasára. Érzem, mennyire erőtlen vagyok. Már az sem érdekel, ha sírok előtte, csak hagyom sorban kibukni a könnyeimet, hogy aztán lecsöpögjenek a földre. - Mindig te vagy...

Nem válaszol, csak megfogja a csuklómat és eltol magától. Másik kezével lassan letörli a könnyeimet és némán néz rám. A száját halványan összeszorítja, mintha mondani akarna valamit, de csak percek múlva elengedi meg magának, hogy beszéljen. Addig én előtte állok összefogott kezekkel, és a testemet megállíthatatlanul rázza a sírás. A lábam nem akar megtartani, így érzem, ahogy Eren a kezemtől fogva felhúzza a súlyom nagyrészét - pusztán a bal karjával. Jobb keze ujjai az arcomon vándorolnak és minden könnycseppet sorban letörölnek.

- Nem kell küzdened értem - mondja végül halkan.

- Ha én nem, akkor ki? Annyira gyűlölöd magad, hogy szinte szándékosan teszel úgy, hogy neked rossz legyen - felnézek rá, de a sírás miatt nem látom rendesen az arcát. A szeme világít a kintről beáramló fényben.

- Segítened sem kell - teszi hozzá néhány pillanat gondolkodás múlva. - Utállak így látni...

- De segíteni akarok, mert ha nem segítek, akkor minek vagyunk együtt..? Akkor minek az egész "együtt vagyunk" dolog? - kiszedem a kezemet az övéit közül, de nem hagyja, hogy eltávolodjak, mert azonnal visszahúz magához és erősen megtart. - Akkor csak járjunk össze néha, megdugsz és ennyi. Akkor mi értelme van, hogy együtt vagyunk..?

- Hogy az enyém vagy.

- Én nem egy állat vagyok, Eren... Engem nem lehet tartani, nem birtokolhatsz - rázom meg lassan a fejemet, de abban, hogy valójában tényleg nem birtokolhat e, nem vagyok egészen biztos.

- Jó, mit akarsz, mit csináljak?

- Írj kérelmet a dékánnak. Kérd az elbocsátásod felülbírálását és tárgyalását. Vállalj felelősséget - kilépek a kezei közül és az ajtóhoz érve lenyomom a kilincset. - És ne, ne verekedj. Nem akarlak elveszíteni. Ennél is jobban...

Kifelé menet becsukom az ajtót.