ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ᴡʜɪꜱᴋʏ

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
Amikor a késő esti hidegtől libabőrösen kirakom a táblát a bár elé, hogy már zárva vagyunk - nehogy bármelyik részeges tagnak eszébe jusson betenni ide a lábát záróra után -, megkönnyebbülök, hogy újabb napot tudhatok magam mögött, amikor nem tört ki a verekedés az ide járó munkások között. Nem mondhatnám, hogy mindennaposak az összezördülések ebben a kocsmában, mégis láttam már néhány betört orrot, vagy olyan férfit, aki egyesével köpdöste ki a fogait egy jól irányzott jobbhorog után. Az egyetlen, ami ebben az egészben zavart, hogy utána nekem kellett feltakarítanom a vért és minden egyebet is, de amikor felvettek erre a munkára - a főnök eredetileg nem akart alkalmazni, mert úgy vélte, hogy ez a munka nem a magamfajta fiatal lányoknak való -, takaros kis figyelmeztetést kaptam arról, hogy mi vár majd itt rám, én mégis ragaszkodtam a munkához. Kellett a pénz és most is kell, ezért vagyok itt még vasárnap éjfélkor is, hogy fizetni tudjam az a kis garzont, amit egyedül bérlek Birmingham szélén. Nem egy jó környék, de többre nem futja. Nem mondhatnám, hogy megfelel számomra ez az élet, de élek; ez máris bőven több, mint amit a legtöbben elmondhatnak magukról.

Mégis most, ahogy vége van a mai munkaidőmnek, mindennél jobban utálom ezt a munkát és azt, hogy ma is ugyanazt eszem, mint minden nap; utálom a koszt és a port, ami folyton körülvesz, utálom a levegőben ragazd izzadtságszagot, a hányást a pult külső részén, amit még le kell vakarnom onnan és utálom az összes részeges embert, aki még alig húsz perce ebben a bárban öntött fel a garatra. Minden, amire jelenleg vágyom, az egy fürdő, egy kiadós vacsora és egy tiszta ágyneművel berakott ágy, amiben alhatok, bár egyik sem lesz elérhető számomra a közeljövőben, ezt bizton tudom. Ezért csak folytatom a poharak eltörölgetését és a pakolást, amikor pedig végzek, egy vödör vízzel és egy ronggyal a kezemben indulok el, hogy összetakarítsak az asztalok között is. Minél gyorsabban végzek, annál hamarabb érek végre haza, hogy lerúgjam a cipőimet.

Kipillantok az ablak koszos üvegén és egy pillanatra megállok a törölgetésben. Esik.

Tulajdonképpen most is levehetném a cipőmet, de semmi kedvem mezítláb térdig gázolni az itthagyott mocsoktengerben. Ezen egy kicsit elmélázok, eljátszok a gondolattal, hogy megint kimosom a harisnyámat, mint a múlt héten, de semmi kedvem még erre is időt szakítani, úgyhogy megrázom magam és kicsavarom a rongyot. A cipőknek maradniuk kell, bármilyen kellemetlenné vált mostanra a jelenlétük. Folytatom a takarítást és még akkor sem nézek fel, amikor az ajtó nyikorogva kinyílik és becsukódik. Nehéz léptek indulnak el befelé.

- Zárva vagyunk - kiáltok hátra anélkül, hogy a jövevény felé fordulnék. A léptek elhalkulnak, egy szék megcsikordul és hangokból már tudom, hogy egy újabb rámenős vendéggel van dolgom, akinek esze ágában sincs elhagyni a kocsmát. Felkapom a vödröt, a rongyot a szürke vízbe dobom és előremegyek, hogy távozásra bírjam az alakot. - Bezártunk - ismétlen meg, ahogy megállok előtte.

- Tudom. Csak nem nekem.

Kell néhány másodperc, amire rájövök, hogy ki ül velem szemben. Fekete szövetöltöny, vasalt felhajtó, vékonyra kötött nyakkendő, óralánc, egyszerű, fényes cipő és az asztalra dobott micisapka. A gyér fény megcsillan az anyagba varrt pengéken. Hallottam már szóbeszédet a család sajátosságairól; hogy a sapkájukba varrt pengékkel vakítják meg az ellenfeleiket, vagy levágják a nyelvét és a fülét. Merész ötletnek tűnt elsőre, hogy valaki a fején hordja a fegyverét, de most, hogy látom az apró fémeket, már egészen magától értetődőnek tűnik az egész.

Meglepetten pillantok oldalra, hogy leplezzem a zavaromat, de aztán úgy döntök, hogy nem csinálok bolondot magamból, ha nem muszáj.

- A kocsma bezárt.