ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ᴀʀᴍɪɴ

Megtörtént párbeszéd, a Móricz Zsigmond Körtéren

- Szegénykém - súgja Armin a telefonon keresztül. Nem tudja, mi többet tudna értem tenni, de nekem egyenlőre annyi is elég, hogy meghallgat. Másnak most nem tudnám elmondani azt a káoszt, amit érzek. - Ez annyira rossz lehet neked...

- Az - szakad belőlem és nem is próbálom tovább lenyelni a könnyeimet. Egy néni furcsán felém pillant, de csak hátra tűrök néhány elszabadult tincset a szemem elől és zokogva dőlök előre. Az orrnyergemet szorítom és kényszeresen próbálom kimasszírozni a szemöldökeim közti területről a sírás ráncait, de a bőröm folyamatosan újra összeszorul.

- És azért sírsz, mert nem tudod, mit akarsz, vagy mert..? - kezdi óvatosan, de nem akarom, hogy befejezze a kérdést.

- Nem, ezt már rég elengedtem! - szakítom félbe egyszerűen. - Csak nagyon hiányzik.

- Úgy sajnálom... - motyog a telefonba. - Bár többet tehetnék érted...

- Már bőven eleget segítettél - húzom mosolyra a számat a maszk alatt, mielőtt újra feltör belőlem a szaggatott levegő. A villamos ajtaja kinyílik, és ahogy élesen a jármű oldalának csapódik, hirtelen nem tudom megállítani az érzelmeimet. - Te vagy a legjobb barátom! - fakadok ki. A mellettem felszálló nő utánam pillant, de csak tovább bukdácsolok a sötétben. Egy kicsit érzem az alkoholt, amit a vacsora mellé ittam. - Az egyik a kettő közül. Fogalmam sincs, mit csinálnék nélküled, te jó ég... Te vagy az Arminom.

- Nézd, ez fordítva is igaz - nevet fel a vonal másik végén. - És nekem még másik felem sincs, mint neked. Szóval, rám jobban igaz.

- Lehet, de neked vagyok én és én bármikor ugrok érted.

- Tudom - kuncog és megnyugtat, hogy nem vagyok teljesen egyedül a sötétben. - Otthon vagy már?

- Dehogyis! - kacagok fel keserűen. - Még itt vagyok a rohadt körtéren, basszameg!

Armin hangosan nevetni kezd.

- Szegényem, akkor neked még egy idő, mire hazaérsz. Még vonat is.

- Még az is - hagyom rá gúnyosan. - És holnap ZH.

- Tanultál?

- A faszt - nem tudom visszafogni a frusztrált nevetésemet. - Meg fogok bukni, ha ezt is egyesre írom. És egyesre írom, mert semmit sem tudok.

- Jaj, te - újra és újra hullámokban feltör belőle az őszinte kacagás, mert valószínűleg átérzi a kínomat.

Ő volt az egyetlen, akit fel tudtam hívni, amikor újra összetört a szívem egy kicsit. Nem akartam jelenetet. Nem akartam sírni. Nem akartam, hogy megint ugyanaz a kisgyerek legyek, amelyik mindig vagyok, ha elveszítem Őt. De úgy tűnik, az én bolond lelkem sosem változik. Talán én már örökre ilyen maradok. Foltos arcú kisgyerek, aki képtelen feldolgozni, ha elveszik a kezéből a szeretet. És mégsem markolhatok bele, mert nem az enyém. Nem is tudom, mi az enyém. Talán minden, ami nincs, és semmi, ami van. Ezzel kell beérnem és tovább mennem, annak ellenére, hogy újra és újra csak a semmit fogom. Időről időre ezzel lakok jól.

Üvölthetek bármennyire és tagadhatom teljes hitemmel, hogy már megszoktam és az én fiatal szívem jól van. Nem vagyok jól. Hat éve nem vagyok jól és éhes is vagyok.