ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ɴᴇɢʏᴇᴅ ᴇɢʏ

Ⓔⓡⓔⓝ'ⓢ ⓟⓞⓥ
Próbálok minél halkabb lenni, mert ha zajt csapok, lebukok. Már rég itthon kéne lennem, megbeszéltük, hogy legkésőbb tizenegyre megérkezem, de úgy tűnik, az én életem van a leginkább rendben, így végig kellett hallgatnom az összes fiú panaszáradatát, hogy nekik ilyen-olyan rossz. És az időt is elfelejtettem nézni...

Minden izmom görcsösen megfeszül, ahogy halkan elfordítom a kulcsot a zárban. A kilincs nyelve kattan egyet, ami miatt az egész testem összeugrik. Néhány pillanatot várok, mert a szívem annyira dübörög a fülemben, hogy nem tudom biztosan, mennyire is voltam hangos. Kiengedek egy halk nyögést, aztán lenyomom a kilincset és belököm az ajtót. Még a teraszon kioldom a cipőmet és lerúgom, hogy bent már ne kelljen ezzel vesződnöm. Ahogy rálépek a lábtörlőre, a rajta lévő hó eláztatja a zoknimat. Dühösen feljajdulok és ugrok egyet, hogy a benti, fűtött padlón felemelegítsem a talpamat.

- Francba - motyogok, és lassan, amennyire csak tudom, kihúzom a kulcsot a zárból és az ajtó belső oldalán lévő lyukba csúsztatom. A kulcstartóm kíméletlenül csörög midnen mozdulatomra, ami miatt legszívesebben kidobnám a hóba. Összeszorítom a számat és gyorsan, hangtalanul becsukom az ajtót, majd elengedek egy megkönnyebbült mosolyt. Felakasztom a kabátomat és lábujjhegyen rohanok a lépcső felé. Minél előbb a szobámban kell lennem, hogy ne tudják meg, hogy elkéstem... Csúnyán elkéstem.

Megdermedek, amikor meglátom a konyhában a villanyt égni, és eltátom a számat, ahogy anya az ajtóban állva, csípőre tett kézzel néz rám, azzal a tekintetével, amivel már kiskoromban is nézett, ha rosszat csináltam. Némán nézünk egymásra, a szeme az elázott zoknimra vetődik egy pillanatra és halványan felhúzza a szemöldökét.

- Izé... Megjöttem - mosolygok rá kínosan.

- Eren Jaeger - kezdi vészjóslóan, amitől legszívesebben inkább kimennék a kertbe aludni. Csak ezt ne... - Merre jártál, elveszett bárányka?

- Mondtam, beültünk a többiekkel egy kicsit...

- Egy kicsit sokat, nem de? - húzza fel a szemöldökét kérdően. Zavartan rázom a lábamat és a lépcső felé pillantok. - És?

- És elmondták, hogy nekik mennyire rossz. Én pedig hallgattam. Mi ez a faggatás? - sóhajtok bosszúsan.

- Ismered az órát, kisfiam?

- Aha...

- Hány óra van? - mutat a falióra irányába én pedig óvatosan leolvasom róla az időt.

- Negyed egy - rágcsálom a számat. Elképesztő, hogy elmúltam tizenkilenc éves, gond nélkül keveredek bele minden verekedős balhéba, de anya néhány szóval újra ötéves kisfiút csinál belőlem. Erre a gondolatra morcosan kezdek dobolni az ujjaimmal a combomon.

- És?

- Jó, elkéstem, bocsánat! - sóhajtok és még én is érzem, mennyire hisztis a hangom. - Nem lesz több, eskü. Tényleg.

Anya kétkedően néz rám, mert pontosan tudjuk mindketten, hogy ez nem igaz.

- Holnap te mosogatsz.

- Mi?! Ne már! Anya, ne már! - csattanok fel és teszek felé egy lépést, hátha megszán, de csak megrázza a fejét és a lépcső irányba mutat, hogy menjek lefeküdni. - De már nagy vagyok a büntetéshez!

- Ahhoz legyél elég nagy, hogy betartsd, amit ígérsz. Jó éjszakát, drágám - elém lép, megfogja az arcomat, lehúz magához és megpuszilja a homlokomat, aztán elindul fel a lépcsőn. Ha én nem megyek, majd megy ő, mi?

- Anyu! - toporzékolok dühösen, de nem hatja meg. - Csak egy kicsit késtem, basszus!

- Apád alszik, maradj már csendben - nevet fel félúton felfelé és visszafordult, hogy rám nézzen. A szeme ugyanolyan kedvesen csillog, mint mindig. Ezt nem örököltem tőle. Az én szemem más. - Indulj aludni, mert felébred.

- Argh! - horkanok fel, aztán elmegyek mellette a lépcsőn, fent pedig egyszerűen ledobom magamról a pulcsimat a folyosóra. A kezem máris a kilincsen van, hogy bemeneküljek a szobámba.

- Eren.

- Jó! Viszem már! - megforgatom a szemem és felveszem az összegyűrt a pulcsit, hogy a szennyesbe dobjam. - Megfelel?

Csúnyán néz rám a hangsúly miatt, aztán hitetlenül megrázza a fejét. Szerintem sokszor elfelejti, hogy hány éves vagyok, én pedig néha azt felejtem el, hogy az anyám és nem mordulhatok rá úgy, mint a többi emberre körülöttem.

- Leszakadt a kezed? - kérdezi piszkálódva és halványan rám mosolyog.

- Igen! - vágom rá sértődötten, aztán azzal a mozdulattal a pólómat is a szennyesbe dobom. Kifelé menet becsukom a fürdőszoba ajtaját.

- Elég a hisztiből! - nevet újra és összefonja maga előtt a kezeit.

- Most megnézed, hogy tényleg lefekszem e aludni? - kérdezem gúnyosan, amire felnyúl és elkapja a fülem. - Jaj! Bocsánat! Ne, ne, ne!

- Kicsit moderáld magad, fiam, mert megjárod - figyelmeztet én pedig nyöszörgve hajolok le, hogy ne húzzon annyira.

- Mondtam, hogy bocsánat!

Elenged, én pedig a fájó fülemhez kapom a kezemet, hogy kicsit lehűtsem.

- Hogy lehet így gyereket nevelni? - mormolom az orrom alatt.

- Te már nem is vagy gyerek - csóválja a fejét.

- Pláne! Akkor minek téped a fülem?!

- Mert a fiam vagy, aki szemtelenkedik velem - néz rám egy elnéző mosollyal.

- Pff! - hagyom rá. Mindketten megállunk, amikor halljuk nyílni anyáék hálószoba ajtaját. Apám olyat ásít, hogy a ház is beleremeg. Megforgatom a szemem, megint.

- Minden rendben, Carla? - motyog álmosan.

- Hogyne, drágám. Aludj nyugodtan, mindjárt megyek.

- Eren?

- Már rég itthon van - néz rám anya élesen. Összehúzom magam egy kicsit.

- Akkor jó - és becsukja maga mögött az ajtót. Anya finom pofont ad, ami miatt megint felnyögök.

- Nem falazok neked többet, hallod?

- Jó, jó - legyintek gyorsan, és engesztelés képen lehajolok, hogy néhány puszit hagyjak az arcán. Elmosolyodik, aztán eltolja az arcomat.

- Ne hízelegj.

- Én soha - dorombolok hálásan és megölelem.

- Nem, nem falazok neked többet, te kis hülye! - nevet fel valamivel hangosabban, amikor felemelem egy kicsit.

- Deeee - győzködöm és szorosabban ölelem magamhoz. - Te mindig vigyázol rám.

- Rád is fér - tromfol le, miközben óvatosan visszateszem a földre. Összeborzolja egy kicsit a hajam. - Nem akarod levágni?

- Nem.

- Rendben - hagyja rám. - Egyébként, nem csak engem várattál meg - teszi hozzá és a szobám felé pillant. Összevonom a szemöldökömet. - [T/N] délután óta várt téged. Úgyhogy mondtam, hogy maradjon, ha már valaki nem tudott időben hazaérni.

Szinte feltépem a szobám ajtaját, így pont velem szemben látom, hogy tényleg van valaki az ágyamban. Az ablakon beszűrődő fény vastag fénysávot fest valahova a dereka környékére. Elnyomok egy halvány mosolyt. Mondta, hogy jön, de nem hittem volna, hogy tényleg várna rám ennyit. Néha őszintén meglepődök Rajta.

- Jó éjszakát - szól utánam anya, mikor már bent vagyok a szobámban, és hallom, hogy mosolyog rajtam.

- Neked is - suttogom és becsukom az ajtót magam mögött. Ha tudtam volna, hogy jön, akkor el sem mentem volna sehova. Sokkal többször kéne hálát adnom azokért, akikkel körül vagyok véve, mint amennyiszer teszem. Ha nem lenne a családom és nem lenne Ő, valószínűleg most valahol egészen máshol lennék.