ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ʙᴀʙᴀ

A következő történések és leírások felkavaró részleteket tartalmazhatnak. Kérlek, saját felelősségre olvasd el!

Ⓜⓘⓚⓐⓢⓐ'ⓢ ⓅⓄⓋ

Nem szoktam kizárni semmilyen lehetőséget, ha arról van szó, hogy lehetséges válaszokat, vagy utakat kell keresnem. Akkor jutok előre gyorsan és hatékonyan, ha minden eshetőséget számba veszek, de azt mégsem gondoltam volna soha, hogy egyszer látom majd Erent az inkubátor mellett ülni, ahogy az ujját bedugja a műanyag plexi mögé, hogy aZ újszülött kislánya meg tudja fogni.

Az a mozgalmas éjszaka, ami mögöttünk van, valami megmagyarázhatatlan dolgot indított el, valami nagyot és visszafordíthatatlant. Olyat, amitől az emberek általában félnek és inkább mosolyogva kihátrálnak belőle.

Lassan leülök Armin mellé, aki még próbálja tartani a fejét, de tagadhatatlanul kimerült attól, ami történt. A szeme alattonosan le-le csukódik, a feje néha egy pillanatra előre bukik, de aztán felriad és körbenéz. Amikor meglátja, hogy mellette vagyok, lassan sóhajt, aztán erősen megdörzsöli a szemét, hogy fókuszálni tudjon.

- Menj haza - mondom halkan. Fáj a hátam és úgy érzem, szétszakad a fejem, de tudom, hogy ez csak a stressz miatt van, ezért nem fordítok rá különösebb figyelmet. Armin, Eren és [T/N] - bár mindnyájan jól vannak -, sokkal nehezebb órákon van túl, mint én. Én, aki csak vezettem.

- Jól vagyok, tényleg. Egy kávé és megint friss leszek - vágja rá gyorsan. Armin betegesen retteg attól, hogy őszintén elmondja, ha bármi baja is van. Pontosan ez az, amiért nem hiszem el azt, amit mond.

- Menj haza. Így nem tudsz segíteni Erennek.

Armin fátyolos szeme nehéz mozdulattal keresi meg Eren görnyedt alakját. A fiú továbbra is az inkubátor mellett ül, az ujját bedugja, a fejét a műanyagnak támasztja és teljesen biztos vagyok benne, hogy alszik. A haja szétziláltan áll, de még így is elég hosszú ahhoz, hogy elrejtse előlünk az arcát.

Nehéz így látni őket, és mégis a saját szégyenem az, ami kitölti a gondolataimat. Amikor délután hatkor megindult a szülés, én voltam [T/N] mellett. Véletlenül jött ki így a lépés, mert már régóta beszélni akartam vele, ő pedig éppen egyedül volt otthon, így felhívott magához és teáztunk. Nyugtalan volt, de ugyanolyan kedves, mint máskor.

Néhány órával később már a kórház felé tartottunk. Ekkorra már Armin is velünk volt, mert az ajtó előtt összefutottunk, amikor próbáltam besegíteni [T/N]-t az autóba. Én vezettem, mert tudtam, hová megyünk, Armin pedig azt tette, amihez a legjobban értett. Uralta a helyzetet.

- Ez természetes - mondta halkan és [T/N] szemébe nézett. A hangja valami furcsa lágysággal szólt, olyannal, ami egy pillanatra engem is megnyugtatott.

- Biztos vagy benne? - suttogta [T/N] ijedten és megszorította az ülés szélét. Az arca egészen szürke volt és úgy kapkodott levegő után, mintha fuldokolna. Armin egy halvány mosollyal nyugtázta a lány állapotát, és akkor sem ingott meg, amikor ismét vér szivárgott ki az ülés kárpitjára. Levette a pólóját és azzal itatta fel a vörös, nedves foltokat.

- Teljesen biztos. A tested tudja, mi a dolga ilyenkor. Csak bízz benne. És lélegezz.

A kórházban rögtön elvitték tőlünk [T/N]-t. A nővérek arca olyan volt, hogy tudtuk, hogy baj van, és [T/N] még akkor is Armin után forgolódott megnyugvásért, amikor betolták őt az egyik terembe. Armin egy szelíd mosolyt küldött felé, amikor pedig becsukódott a lány mögött a vizsgáló ajtaja, a szőke fiú a legközelebbi kukához fordult és sugárban belehányt. Erősen kapaszkodott a kuka szélébe, rendezetlenül zihált és a testét folyamatosan rángatta a görcs, hogy hányjon.

- Fogalmam sincs, hogy ez természetes e - suttogta, miközben azért küzdött, hogy talpon maradjon. Ahogy szorította a fémvödör peremét, az ujjai elfehéredtek.

- Armin.

- Annyira vérzett... Talán megöltem a gyereket... Eren nem élné túl.

- Armin!

- Te nem láttad! - fordult felém és az arca pont ugyanolyan szürke volt, mint a kocsiban [T/N] arca. A homlokán gyöngyözött a verejték, a mellkasa pedig szabálytalanul emelkedett és süllyedt. - Talán megöltem, pedig csak... Azt hittem...

- Hagyd ezt abba - megszorítottam a vállát és megráztam egy kicsit Armin könnyű testét. A feje élettelenül billegett, mintha egy rongybaba feje lett volna, a szeme pedig elborzadva meredt maga elé. - Már nem tehetsz semmit.

- De tehettem volna...

- Mindent megtettél. Többet, mint bárki más tudott volna.

Ezután Armin addig hányt, amíg a nővérek kénytelenek voltak infúzióra kötni, és mire végeztek, addigra Eren is berontott a kórházba. És innentől vártunk, nagyjából hét órát, amíg a kicsi megszületett. Ezalatt bőven lecsöpögött az infúzió Armin karjába, a folyadékba adagolt nyugtató pedig fokozatosan megtette a hatását.

- Nem tudok segíteni - sóhajt halkan, továbbra is a váró kényelmetlen, műanyag székein ülve, ahogy felém fordítja a fejét. Tudom, hogy megint azon jár az agya, hogy mit nem csinált jól, vagy mit rontott el.

- Már megtetted - suttogok és becsukom a szemem, mert a neonfény miatt csak még elviselhetetlenebbül dübörög a fejem. - Menjünk haza, jó?

Még egy újabb órát ülünk egymás mellett a kórház folyosóján, amire Armin szeme lekoppan, a fejét a falnak támasztja, én pedig teljesen feladva lassan eldőlök a műanyag székeken és csendben alszunk egymás mellett.