ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ʜᴀᴢᴜɢ

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
Szenvedve ülök a beadandóm felett és sokadszorra fogadom meg, hogy a következő félévben leadom ezt a hülye tárgyat, mert csak púp a hátamon. Nyöszörgök egy kicsit, aztán lassan lefekszek az előttem lévő, összevissza teleírt papírkupacra és kiengedem a levegőt. Legszívesebben már rég ágyban lennék és valami videót néznék, vagy kibeszélném a nap dolgait a lányokkal, de nem lehet, mert itt kell ülnöm és addig magolni a ragozást és a közmondásokat, amíg nem megy tökéletesen. A holnapi dolgozatomnak ötösnek kell lennie, hogy félévkor nagyjából olyan jegyet kapjak, aminek örülni fogok.

Egyik ujjammal unottal lökdösöm a tollat az asztalon és azon gondolkodom, hogy mostmár muszáj lesz a sarkamra állnom és befejezem a tanulást, mert szörnyű, amit csinálok. Csak húzom a saját időmet...

Megnyitom a telefonomat és görgetni kezdem a pinterestet, hogy újabb menő lakberendezési ötletek után nézzek, például, hogy hogyan kell satisfying módon rendszerezni a mosóport, öblítőt, mosókapszulát és a többit. Ha egyszer végre saját lakásom lesz, tele lesz ilyen menő megoldásokkal... Az egész egy nagy aesthetic jelenség lesz.

Az ajtó nyitódására sem emelem fel a fejemet, mert valószínűleg vagy Sasha az, vagy Eren. Amikor elmarad a hirtelen visongás, akkor már biztos vagyok benne, hogy Eren van mögöttem, ezért kinyomom a telefont és a székkel hátrafordulva már előre elmosolyodok, hogy köszöntsem a barátomat. Megállok a mozdulat közben, ahogy meglátom őt. Az ajtó keretének támaszkodva áll és olyan mélységes megvetéssel néz rám, hogy hirtelen egészen elsápadok. Közöny és fölény keveréke árad belőle, a szeme viszont ugyanolyan hideg, mint mindig, ha valaki olyanra néz, aki nem én vagyok. De hát én én vagyok...

Megzavarodva megköszörülöm a torkomat és próbálok újra elmosolyodni.

- Szia, kedves - intézem hozzá a szavaimat, de úgy érzem, mintha már félúton megfagytak volna. Csendben néz rám, azzal a mély, vibráló csenddel, amitől jobban félek, mint a hangjától. Tudom, hogy valamiért borzasztóan dühös, süt belőle az indulat és az, hogy kétségbeesetten próbálja visszafogni magát. Tehát velem van baj. Másképp már rég tombolna.

- Beszéljünk - mondja végül karcos hangon, vontatottan, mintha sokkal többet akart volna mondani.

- Jó. Gyere csak - intek az ágy felé, de nem mozdul meg. Lassan hátradőlök a székben. Érzem, hogy izzadni kezdek a rémülettől. Fogalmam sincs, mit csináltam, amiért ennyire másképpen viselkedik... Pontosan ilyen volt, mielőtt közelebbről megismertem volna. Ilyen fagyos és sötét. Nem akarom, hogy újra az az Eren legyen. - Mi a... Mi a baj?

Vesz egy mély levegőt, mintha meg akarna szólalni, de aztán kiengedi. Csend. Hallom a lámpa halk zümmögését, amitől még idegesebb leszek. Elfordítja a fejét és kapargatni kezdi az ajtófélfát.

- Én... - kezdem halkan, de a szeme, ahogy rám villan, belémfojtja a szót. Úgy érzem, hogy nincs jogom beszélni, de képtelen vagyok jobban kezelni a helyzetet. - Én nem tudom, mi a baj.

- Találgass.

- Nem tudom - behunyom a szemem, ahogy szédülni kezdek a dühétől. - Rossz napod van..?

- Eléggé. Folytasd.

- Bántott valaki..?

- Majdnem.

- Nem akarok találóskérdé-

- Folytasd.

Nyelek egy korty levegőt, aztán megpróbálok ránézni, de szinte fáj az a tekintet, amivel engem figyel. Ahogy a felismerés megérkezik, kocsonyássá válik a testem. A rossz értelemben.

- Csalódott vagy..?

Válasz nélkül éget tovább a szemeivel.

- Értem... Mondd el, kérlek - motyogom halkan. Biztos, hogy valami történt. Valami, amihez közöm van.

- Megcsaltál?

Elnyílnak az ajkaim, ahogy lepörögnek a fejemben az elmúlt percek eseményei. Ezért volt ennyire a régi.

Érzem, hogy a hidegség beköltözik a mellkasamba. Ha kiderülne, hogy megcsaltam - amit nem tettem -, azzal örökre elveszíteném őt. De talán már maga a feltételezés is elég, hogy ellökjön magától.

- Tessék...? - suttogom halkan.

- Azt kérdeztem, hogy megcsaltál e.

- Nem! - hirtelen felállok, hogy még több nyomatékot adjak a szavamnak. - Nem, én nem... Nem tenném. Honnan..?

- Ha nem, akkor felesleges ennyire felizgatnod magad.

- Honnan jött ez neked? - hápogok és muszáj megtámaszkodnom a széken. Lassan megvonja a vállát, olyan darabosan, mintha valaki hátulról mozgatná a testét. - Ki mondta?

- Mert? Igaz? - húzza fel halványan a szemöldökét.

- Természetesen nem!

- Ugyanezt mondanád, ha igaz lenne.

- Valószínűleg, de ez akkor sem igaz! - elindulok felé, de felteszi a kezét, mielőtt a szoba feléig juthatnék. Megdermedek a mozdulatra, hogy nem akarja, hogy közel legyek hozzá. Szúrni kezd a szemem.

- Szóval, bármennyire is keresnék "bizonyítékot", nem találnék, igaz?

- Teljesen. Nézz át, amit akarsz. Ha a szavam nem elég - teszem hozzá halkabban. - Tessék! - kinyitom a szekrényemet, feltúrom az ágyamat, aztán Eren ujjai  közé adom a telefonomat. - Nem fogsz találni semmit, mert nincs semmi.

Továbbra is szenvtelenül néz rám, aztán lepillant a telefonra.

- Akarom, hogy megnézd - mondom határozottan, amikor vissza akarja adni. Egy pillanatig hezitál, végül beírja a kódomat és pörgetni kezdi a lapokat. Nem tudom, mit nézeget, de nem is érdekel, mert úgysincs semmi, amiről ne tudna - leszámítva azt a néhány képet, amit róla csináltam, amikor aludt. A düh és a sírás marja a torkomat, ahogy szerencsétlenül állok előtte és várom, hogy végre higgyen nekem.

Néhány perc múlva kinyomja a telefont és felém nyújtja. Elveszem, az ágyra dobom és összefonom magam előtt a kezemet, hogy ne érezzem magam annyira kiszolgáltatottnak. Továbbra is vizslat, némán és olyan kifürkészhetetlen arccal, hogy egy pillanatra tényleg ijesztőnek hat a személye.

- Ne árulj el - szólal meg hosszú idő után, annyira gyenge hangon, hogy a hátamon végigfut a hideg. A testtartása esetlenné válik, az arca kimerültté, a tekintete pedig eltompul. Nem tehetek róla, elé lépek, szorosan magamhoz ölelem és lassan simogatom a hátát. Tudom, hogy hisz nekem, mert nem tol el, helyette lassan beszívja az illatomat - azt hiszem - és olyan szorosan húz magához, hogy hirtelen kiszorul belőlem minden levegő.

- Én nem - motyogom, miközben folyamatosan simogatom. Kicsit megrázom a fejem, hogy ráerősítsek arra, amint mondam. - Nem tudnálak...

- Esküszöl?

- Mióta számítanak neked a szavak? - kérdezem halkan, eltolom magamtól és a kezeim közé veszem az arcát. Kétségbeesetten, ijedten néz rám, aztán a homlokát az enyémnek dönti.

Hosszan állunk így csendben, anélkül, hogy megmozdulnánk. Néha szabálytalanul veszi a levegőt, vagy halkan nyel egyet, de más semmi. Tudom, hogy továbbra is valamiféle megerősítésre vár. Őszintén meglep, hogy most ennyire fontos neki néhány szó, mert sosem volt ez a fajta fiú. Inkább a tetteken keresztül követelte a bizonyítékot valamire. Sosem volt elég, ha valaki mondott valamit. De most valami annyira megijesztette, hogy elég neki a szóbeli ígéret is, hogy egy kicsit megnyugodjon. Én nem tudok mást tenni, csak mellette maradni és végre valahára meggyőzni őt, hogy én osztatlanul az ő oldalán állok és mindenben az ő javát akarom. Fogalmam sincs, mennyi időbe fog kerülni, hogy végre higgyen nekem, de mindent meg kell tennem a siker érdekében. Akár kiállni mellette, bármi is legyen, akár elsuttogni neki néhány szót, amire szüksége van. A lényeg, hogy higgyen nekem.

- Esküszöm.