ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ʜɪᴛ

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
Nem tudtam, hogy hiszek Istenben, amíg aznap újra ki nem nyitottam a szemem.

Még tisztán emlékeszem arra a néhány percre, amíg fuldokoltam a medencében. A bátyám és én aznap, augusztus kilencedikén, strandra mentünk. Forróság volt és egész héten dolgozott ő is és én is. Néhány órát fürödtünk, amikor hirtelen kitört a vihar. A villámok a semmiből kerültek elő, bevilágították az eget, aztán minden elsötétült. Mindenki magvadult és egyszerre indultak ki a medencékből. Elsodródtam a testvérem mellől és az ijedtség miatt óvatlanná váltam. Elbotlottam valakiben, a mögöttem nyomuló tömeg pedig taszított rajtam egyet. Elestem, bele a vízbe, és hamar a felszín alatt találtam magam, az emberek lába között. Próbáltam feljönni a víz fölé, de csak néhány pillanatra sikerült. Sok vizet nyeltem, aztán megfulladtam. A kiérkező mentősök – a bátyám elmesélése szerint – sokáig próbálkoztak, mire végül valahogyan mégis visszacsöppentem a saját testembe. Kótyagos voltam, de éltem.

Amióta ez megtörtént, biztos vagyok benne, hogy dolgom van az életemben, de az is világossá vált számomra, hogy Isten létezik és vigyáz rám.

A legközelebbi vasárnap felöltöztem és elmentem a reggeli misére. És az azt követő vasárnap is. Majd ismét és ismét. Egyet sem hagytam ki az elmúlt öt évben, mindig ugyanott ülök, mert adózom az előtt, aki végül visszaengedett az életbe. Meghallgatom Jézus tanait és azok szerint igyekszem élni, hogy méltó legyek arra, hogy újra élhetek.

Most is itt ülök, a harmadik sor szélén és nézem, hogy körülöttem az emberek elindulnak kifelé, mert véget ért a mise. Nem mozdulok, mert nem akarok tolakodni és még mindig hatással van rám az orgona hangja. Bár már nem játszanak rajta, a dallamfoszlányok még ott vannak a levegőben. Néhány pillanatra nem is tudom eldönteni, hogy tényleg hallom e, vagy csak a fülem játszik velem, mindenesetre jól esik kicsit még üldögélni és végiggondolni az elhangzottakat. Ezen kívül pedig mára tűztem ki az időpontját, hogy ebben a félévben gyónni fogok. Minden félévben egyszer ülök be a kis fülkébe, ez volt az alku saját magammal.

Egy idő után elveszítem az időérzékemet, de azt hiszem, hogy nagyjából fél óra telt el, mire lassan felállok, lesimítom a ruhámat és a táskámmal a kezemben elindulok a gyóntatófülke felé. Nyitva találom az ajtaját, ezért belépek, becsukom magam mögött az ajtót és halkan leülök. Félhomály van, minden barnás, feketés ködbe burkolózik, és itt bent bódítóan erős a tömjén illata. A lábam mellé teszem a táskám és összeszedem a gondolataimat. Pontosan tudom, mit fogok mondani, bár határozottan feszültté válok attól, hogy hangosan ki kell mondanom azokat a dolgokat. Nincs az a halk suttogás, ami el tudná mosni a zavartságomat.

A faragott fal apró résein át látom, hogy valaki ül a másik oldalon, de nem szólal meg. Elnyúlik kettőnk között a csönd, de nem akarom én megtöri, csak piszkálom a szoknyám szegélyét. Hosszan beszívom a tömjén illatát, amitől a fejem egy sávban zsibbadni kezd. Hallom a fal túloldaláról a velem szemben ülő egyenetlen, szapora légzését, mintha futott volna. Ez rögtön kizökken a zavaromból.

– Atyám? – kérdezem gyanakodva, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem a pap ül velem szemben. Rövid ideig nem kapok választ, ami biztossá tesz engem magamban. – Ki van ott?

Néhány pillanatig az idegen még levegő után kapkod, előredől, aztán vissza, ettől pedig a levegőben felém sodródik az illata. Elfordítom a fejemet egy kicsit, mert nem akarok egy idegen illatában lubickolni. Egyszerűen nem.

– Ha nem válaszol, akkor szólok az atyának, hogy dobjon ki innen.

– Így köszönti Isten báránya a farkast? – szólal meg végre, a hangjától pedig megrázkódom. Érzem, hogy mosolyog, ettől pedig az ijedtség, a düh és az izgalom furcsa egyvelege szivárog be a mellkasamba. Még sosem éreztem ilyet ezelőtt. Amellett sem tudok elmenni, milyen fiatalnak tűnik a fiú. Férfi. Nem tudom biztosan, melyik.

– Sehogy sem köszöntöm a farkast, ha betört a nyájba – felelem csendesen, miközben a tekintetem az ajtóra vetődik, amit alig néhány perce csuktam be magam mögött. Kimehetnék.

– Vagy e olyan jó, hogy elrejtsd ezt a farkast? – súgja fojtott hangon és látom, ahogy közelebb hajol a faragott falhoz kettőnk között. Egészen lágyan ejti a szavakat, mintha próbálna meggyőzni, és bármennyire is nem tetszik a gondolat, ez az arctalan hang mégis hatással van rám.

– Talán. Ki kéri?

– Vétkes vagyok és adósod, ha te is úgy akarod.

Nem látom a szemeit, csak azt, ahogyan a kintről beszűrődő gyér fény táncol a tekintetén. Kicsit előrébb dőlök, közben pedig képtelen vagyok dűlőre jutni magammal. A szabályok értelmében szólnom kéne, hogy valaki elbújt a fülkében, de nem akarok senki árulója lenni, nincs hozzá jogom. És tulajdonképpen okom sincs rá, hogy leleplezzem ezt a fiút.

– Mi a bűnöd?

– Semmi, ami a te fülednek való lenne – most először válik egy pillanatra kárörvendővé a hangja. Visszadőlök hátra és összeszorítom a számat, hogy érezze, így eszem ágában sincs segíteni. Nem kell sok idő, hogy erre ő maga is rájöjjön, így még közelebb hajol a falhoz, egészen odasimul az arcával. Lassan beszívom a füstölő bódító illatát, hátha segít. Olyan érzésem van, mintha egy néma harc menne közöttünk. Felállok és az ajtó gombja után nyúlok, amikor ismét megszólal. A megadása mosolyt csal az arcomra. – Elcsábítottam valakit.

– Nocsak.

– Ugye megmondtam, hogy nem neked való.

– Ne becsülj alá.

Visszaülök és metszőn nézek arra, amerre a fiú arcát sejtem. Már túl kíváncsi vagyok, akkor is, ha tudom, hogy nem kéne annak lennem. Érdekelnek a részletek, mert ritkán nyílik alkalmam beszélgetni ilyesmiről, ráadásul az arctalanság szabadságot is ad.

– Ki volt?

– Ezt a bárány kérdezi?

– Ha nem vigyázol, ez a bárány lesz az, aki felfedi, hogy itt vagy. Úgyhogy mesélj nekem, mielőtt farkast kiáltok.

– Zsarnok vagy. Ez tetszik.

Röviden nevetek a válaszára.

– Még az előző fogásod levét iszod, ne vadássz túl korán.

– Megégethetem magam?

– Ha túl közel mész a tűzhöz, igen.

Újabb szünet áll be köztünk, de hallom, ahogy csendesen nevet a másik oldalon. Ez a kis hang betölti a fülkét és megrázkódik alatta a testem. Látom, ahogy a félhomályban az ujjai a faragott fal réseibe marnak és ismét közelebb húzódik. Sosem vallanám be, mennyire tetszik ez a kis játék, és az izgalom borzongást küld szét a bőrömön.

– Éget a vágy, hogy lássam, ki bújik meg egy kedves hívő álarca mögött.

– Égessen, a hamvak amúgy sem csábítanak már senkit.

– Nem modod el, ki vagy?

– Megőriztem a titkod, ne legyél ennyire telhetetlen – felem és elérkezettnek látom az időt, hogy tényleg magára hagyjam a fiút. Kilököm az ajtót és kilépek a fénybe. Kicsit hunyorgok a hirtelen világosság miatt, és hosszan pislogok. Nem fordulok vissza, pedig amikor már a templom ajtajában vagyok, hallom, hogy nyílik a gyóntatófülke ajtaja. Ha visszanéznék, láthatnám annak a lágy, mély hangnak a gazdáját. Hirtelen semmit sem akarok jobban, mint ezt, de végül erőt veszek magamon és néhány lépéssel később már a templomkert füvén vágok keresztül. Talán lesz még esélyem beszélni vele – akár a félhomályban, akár szemtől szemben. Fel fogom ismerni.