ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ꜱᴛᴀʀʙᴜᴄᴋꜱ

Ⓔⓡⓔⓝ'ⓢ ⓟⓞⓥ
A Starbucks egy szívás. Ezt már akkor tudtam, amikor beadtam a jelentkezésemet, mint kisegítő. Szar a fizu, a műszakok kurva hosszúak és a vécé hetente legalább egyszer eldugul a vécépapírtól. A vendégek bunkók és sokan kifejezetten abból űznek sportot, hogy négy százalékos jattot adnak, de abból egy csomag párizsi sem jön ki, bazdmeg, a legolcsóbb fajátból. És mégis itt szívok hétfőtől péntekig suli mellett, nagyjából minden szabadidőmben, mert Armin, az a drága ember, volt szíves rávilágítani arra, hogy a lakbér ára szalad fel az égbe és abból a kevés ösztöndíjból, amit havonta kapok az egyetemen, nem fogom tudni fedezni a lakbér rám eső részét és az egyéb kiadásokat. Igazából örülök, hogy Armin néha bekopogtat a fejembe, hogy egy kis józan észt csöpögtessen bele. Nélküle valószínűleg vajas kenyeret ennék és rinyálnék, hogy nekem mennyire rossz. Mert egyébként tényleg az, de másoknak is. Nem lehetek állandóan a saját problémáim rabja.

Az egyetlen jó dolog ebben az egész kócerájban, az Ő. Minden hétfőn és szerdán jön és ugyanazokat rendeli. Hétfőn a szezonális specialitást, szerdán pedig mandulakávét, extra tejszínnel és fahéj szórással. A mandula és a fahéj üti egymást, de az a lány mindig megissza, ráadásul olyan jattot ad, ami általában ugyanannyi, mint amennyi a kávé volt. Amióta csak itt dolgozom, ez a rendszer. Neki fogalma sincs róla, hogy én is itt vagyok, mert valahogy véletlenül mindig pont úgy intézem a dolgokat, hogy Armin, vagy Mikasa szolgálja ki Őt. Amikor még csak betanultam, egyszer nagyon merész voltam és megpróbáltam felvenni a rendelését. Azon kívül, hogy összevissza nyomkodtam a pénztárgépet, még ki is akasztottam, aztán kiborítottam a szívószálakat és a pulton lévő mini cukrokat, egyenesen a lány táskájába. Azóta inkább lemondtam a nagyszabású terveimről, hogy én vegyem fel [T/N] rendeléseit – annak ellenére, hogy fejből tudom az összeset.

Annyit azonban megengedek magamnak, hogy én – szigorúan én – készítsem el a kávéját. Mindig rakok bele valami extrát, de csak olyat, ami nem lehet allergén. Például néha extra fahéjas cukrot teszek a forró tejbe, vagy egy kicsi vanília aromát, mert szerintem az passzol a mandulához. Miatta próbálkoztam a bonyolultabb tejhab mintákkal is, amik egész jól mennek így másfél év távlatából. Összességében mindig látom, hogy ismét sikerült lenyűgöznöm valami újabb ostoba kis húzásommal. Mindig nézem, ahogy megissza a kávéját, közben a laptopján gépel valamit, vagy telefonál, de már láttam nála keresztrejvényt, vagy egyetemi könyveket is. Innen tudom, hogy ugyanoda járunk.

Egyszer találkozott itt egy fiúval. Valószínűleg első randi volt, és biztosan az utolsó is, mert a kezem véletlenül megbillent a srác kávéjának készítése közben és sajnos beleömlött a só és az összes szerecsendió. Szerencsétlen párosítás. Öröm az ürömben, hogy többet nem találkozott itt senkivel az erősebbik nem képviselői közül, így én különösebb féltékenység nélkül nézhettem, ahogy olvas, vagy tanul. Mint például most, ahogy ül a valószínűleg kihűlt mandula kávé fölött és valami vaskos könyvet búj. Én a barista emelvényen állok és nézem, ahogy a könyvet az itallapra cseréli és azt kezdi böngészni.

Úgy főzöm le és tolom Armin elé az eszpresszókat, hogy oda sem nézek, nehogy valamiről lemaradjak.

- Eren, ez eszpresszó – szól közbe Armin és felnéz rám az emelvényre. Legyintek egyet, és kirázom a zaccot a kávéfőzőből.

- Akkor öntsd fel tejjel, vagy bánom is én.

- De az úgy mi lesz…?

- Hosszú eszpresszó, nem egyértelmű? – nézek rá furcsán, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, mekkora baromságot mondtam.

- Ilyen nincs is – védekezik Armin egy mosollyal és kicsit felém tolja a műanyag edényt, hogy főzzek másik kávét.

- Akkor tejeskávé, rohadtul nem érdekel – harapok felé és újra a lányt kezdem vizslatni. Elnyílnak az ajkaim, ahogy feláll és egyenesen a barista emelvény felé indul. Felém. – Rendben, főzök másikat, ha beszélsz vele te! – hadarom és kitépem Armin kezéből az eszpresszót, a mosogatóba öntöm és kapkodva nekiállok egy új kávénak.