ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ʟɪꜰᴛ 2/4

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
Nem elég, hogy a kollégium egész épületét felújították, de ebből nem hagyták ki a szobákat sem, így egy vadiúj, frissen meszelt szobába érkezek vissza. Tavalyhoz képest újak az ablakok, az asztalok, ágyak, a polcok és bekerült egy kuka, egy tükör és egy mini hűtő is, tehát mostmár annyira teljes a szobaszett, mint eddig sosem. Mindent úgy, néz ki, mintha az IKEA szponzorálta volna az egész felújítást, de igazából tetszik.

Egyszerű, világos szalagpadló vette át a régi, nyikorgós parketta helyét; a bútorok ugyanolyan préselt falapokból készültek és mindnel makulátlan, fehér bevonata van. A dékán helyében én valószínűleg nem lettem volna ennyire bátor, hogy fehér bútort adjak az egyetemisták kezébe, de hát, ő tudja... Rám nem lesz panasz. Amúgy sem lenne, de így, hogy még tetszik is a berendezés, velem végképp semmi baj sem lesz.

Az egyik, aminek a legjobban örülök, azok az új, fehér ablakok. Sóhajtva dobom le a cuccaimat és rögtön szemügyre kell vennem a műanyag nyílászárókat, mert egyszerűen hihetetlen, hogy ebben az évben már nem kell majd törölközőt tennünk az ablakpárkányba, ha jön egy hidegfront.
Rögtön kinyitom az ablakot, és kihajolok rajta. Pont rálátok a parkolóra és próbálom megkeresi apát, de valószínűleg olyan közel állt meg az épülethez, hogy a falak kitakarják. Visszazárok magam mögött, aztán mindent úgy hagyva fordítom el a kulcsot a zárban és a maszkomat az orrom elé húzva indulok vissza a földszintre, hogy becibáljam a többi cuccomat is.

Lefelé már nem gyűlik meg a bajom a lifttel, simán tudom használni, ami miatt, amíg a szerelvény lefelé csúszik, büszkén magamra pislogok a tükörben.

Nem vagyok kifejezetten az a hercegnő típus, attól függetlenül, hogy mindig minden oda volt rakva és soha semmiért sem kellett megdolgoznom keményen, ha nem akartam. Mégis azt láttam otthon és mindenhol máshol is, hogy az az enyém, amit magamnak keresek meg, ezért nincs sokezerbe kerülő autóm, vagy elfuserált, Gucci táskám, amit a szüleim adtak. Vonattal, vagy apataxival utazom, és a kis, margarétás hátizsákom tökéletesen megfelel mindenre, amire kell.
Szóval, nem vagyok hercegnő, akkor sem, ha a liftet nem tudtam elsőre használni. Béna vagyok, ez minden, de különösebben nem zavar, mert mindenki béna, csak sokan jól titkolják. Az a fiú is biztos béna. Remélem, mert ha az egész életét azzal a lezser könnyedséggel éli, akkor őszintén féltékeny leszek rá, de inkább csodálni fogom őt.

Kicsit megpiszkálom a hajamat és újra feltolom a fejemre a napszemüvegemet. Igazából nem nagyon foglalkoztat éppen most, hogy hogyan áll, mert cipekedés közben úgyis összevissza mászik majd.

Kilépve az épületből rögtön meglátom apát, ahogy az autónak dőlve nyomkodja a telefonját.

- Nem tudom beállítani a Wazét - dünnyög, miközben elszántan görget lefelé a menüsorban.

- Mit akarsz beállítani? - kinyitom a csomagtartót és kiráncigálom a két bőröndöt.

- Hát, arról fogalmam sincs.

Ezután elteszi a telefont és elindul befelé a két nehéz bőrönddel, mielőtt időm lenne tiltakozni, hogy ne erőlködjön velük. Magamra kapom a két táskát és a néhány műanyag dobozt, ami még maradt, bezárom az autót és apa után iramodok.

- Nem rossz! - néz körbe bent, miközben élénken mozgatja az orrát, nehogy a maszkja lecsússzon róla. - Hogy megyünk fel?

Ha azt hittem, az iménti incidens az örvény szemű fiúval kínos, vagy kényelmetlen volt, akkor tévedtem. Amikor apával bezsúfolódunk a liftbe, már vannak ott ketten. Az egyikük egy magas, szemüveges lány, kócos copffal, a másikuk pedig egy tőle alacsonyabb fiú, akinek még maszkon keresztül is olyan mogorva arca van, hogy az embernek megsavanyodik tőle a nyál a szájában. Láttam már őket, ők végzősök, mindketten a pszichológia tanszék kiemelt tanulói. A nevük és az arcuk szinte mindegyik eseményen megjelenik, mint követendő példa.

- Úristen, nézd - suttog a magas lány, cseppet sem halkan és az egyik nagy táskából kilógó unikornis plüssömmel szemez. A lift alig érezhetően ránt egyet, ahogy elindul felfelé. - Ilyet akarok én is, már régóta!

- Elég kacatod van már - vágja rá vonatottan a fiú. Bármikor hallottam eddig beszélni, a hangja mindig ugyanezen a hangszínen mozgott. - Tele vele az egész szoba.

- De légyszi, nézd meg, hogy csillognak szemei...

- Nyomd el magad és kifelé - int ingerülten az alacsony és végszóra a lift meg is áll, azok ketten pedig kioldalaznak mellettünk.

- Irtó cuki! - suttog nekem a szemüveges mániákus mosollyal, aztán sikkant egyet és a már jócskán előrébb járó fiú után szalad. Apa rám pislog, mintha nem tudná, mit reagáljon erre.

- Azt várta, hogy az unikornis majd megköszöni, vagy...? - néz rám zavartan, miközben megnyomom azt az emeletet, amire mi megyünk.

- Képzeld, ők végzős pszichológusok.

- Igen, azt rögtön gondoltam - bólogat és megigazítja magán a maszkot. - Végülis, mi más, ugye.

***

- Nos, akkor... - néz végig apa a szobán. - Megleszel?

- Uhum.

- Jó, az jó. Az nagyon jó.

Csendben állunk egymás mellett és nézzük a rumlis szobát. Mindenhol az én cuccaim hevernek. Gyorsan el kell pakolnom, mert nem akarom majd zavarni ezzel az érkező szobatársamat. Meg amúgy sem akarom az orra előtt elpakolni a bugyijaimat.

- A paprika spray? - érdeklődik apa és ártatlanul néz körbe újra és újra.

- Kettő is van. Továbbra is...

- Jó, az jó. Az nagyon jó.

Még néhány percig nézzük a továbbra is rumlis szobát, mire apa sóhajt és felém fordul.

- Hívj fel, bármi kell. Vagy, ha csak kedved támad beszélgetni.

- Rendben. Valami jótanács? - nézek fel rá mosolyogva.

- Nincs - von vállat, aztán szorosan megölel. - Paprika spray - dörmög az orra alatt és tudom, hogy reménykedik benne, hogy nem hallottam. Valószínűleg csak a saját megnyugtatására mondta ki hangosan is. Fogalmam sincs, miért ekkora becsípődés a szüleimnek ez a spray dolog. Én a paprikát inkább pörköltbe teszem, nem más ember szemébe...

Apa fél óra múlva hajt ki a parkolóból, én pedig addig nézek utána, amíg a Toyota teljesen el nem tűnik egy kanyarban. Aztán kénytelen vagyok nekilátni felszámolni azt a borzasztó kuplerájt, ami a beköltözést kísérni, minden egyes alkalommal.