ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ 2/5

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
Még emlékszem, milyen volt általános iskolásnak lenni. A táskám mindig nehéz volt, az órák hosszúak, szünetet pedig alig kaptunk a hétszer negyvenöt perc közé, mégis szerettem oda járni, mert jó osztályom volt, sok volt a lány, akikkel barátkozhattam, az a kevés fiú pedig inkább elvolt egymás között. Végig kitűnő voltam a nyolc év alatt, így nem volt kérdés, hogy vajon felvesznek e majd abba a gimnáziumba, ahová menni akartam. Ott is tartottam a jeles színvonalat, így az érettségi után nyugodt szívvel válogathattam az egyetemek jogi karai között. Sokakkal ellentétben ez az én vágyam és nem a szüleimé, ők jobban szerették volna, ha valami egyszerűbb munkát választok, de amikor elmondtam, hogy ügyvéd szeretnék lenni, egy sóhaj után bólintottak. Az egyetemen már nem voltam kitűnő, négyes és ötös között mozogtam, de meg voltam vele elégedve.

És most, ahogy itt fekszek egy ismeretlen, kényelmetlen kanapén, zsong a fejem és képtelen vagyok a félig nyitott szemeimmel fókuszálni, úgy érzem, hogy az összes eddigi tanulmányom semmit sem ér, mert erre nem készítettek fel és nem is szóltak, hogy magamat fel kéne készítenem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám egy komoly tárgyalás és mondhatnám, hogy csak a bent tomboló hőség a hibás, én pontosan tudom, hogy Eren Jaeger kétségbeesett hangja és tekintete volt az, amit nem tudtam tovább elviselni.

Nem tudom, kik vannak körülöttem, de hallom, hogy halkan beszélgetnek. Felkavarodik a gyomrom, amikor néhány szóból kiveszem, hogy a tárgyalásról van szó és a bent elhangzott információkról. Az egyetlen, ami hirtelen meg tud nyugtatni, az Levi színtelen hangja, ami csendre inti a neki folyamatosan magyarázó, egyelőre ismeretlen hangot.

Megpróbálok felülni, de a mocorgásomra elnémul a beszélgetés és bár nem látom a bent lévőket, tudom, hogy engem néznek. Próbálok koordinálni a mozdulataimat, mert érzem, mennyire végtelenül esetlen vagyok, de a tagjaim túl nehezek és zsibbadtak ahhoz, hogy meg tudjam mozdítani őket. A torkom száraz, a fejem pedig zavaróan sajog kétoldalt a halántékom körül.

- Annyi baj van veled – hallom meg Levi bosszús hangját és a közeledő lépteit egyidőben. – Félbeszakadt az egész tárgyalás.

Ahogy megáll fölöttem, szaporán pislogok, hogy a látásom végre kiélesedjen, de csak néhány próbálkozás után sikerül rendesen kivennem a felettem álló fiú vonásait.

- Félbeszakadt? – kérdezek vissza esetlenül és valahogy ülő helyzetbe küzdöm magam. Levi egy pohár vizet nyújt felém, amit hálásan elveszek.

- Igen. Zachary bíró berekesztette, Jaegert pedig visszavitték a börtönbe. Sejtettem, hogy haladékot akarsz, de nem hittem, hogy ennyire elszánt vagy – túl kába vagyok eldönteni, hogy a hangja rosszalló, vagy csak szekálódni akart. – Elmehetünk, a trágyalás egy hét múlva folytatódik, ugyanebben az időpontban. Fel tudsz állni?

- Azt hiszem.

- Ha akarod, felhívom Hanjit, hogy egy szegény lány rosszul lett és elájult. Biztosan örömmel sietne a segítségedre – néz rám szárazon, én pedig gyorsan megiszom a vizet és talpra küzdöm magam. – Kiváló.

Levi minden tiltakozásom ellenére hazafuvaroz az autóján, közli velem, hogy ostoba vagyok, ha nem pihenek, aztán elhajt a lakásom elől.

- Mielőtt még belekezdenél abba a meggondolatlan ötletedbe, hogy kutakodni kezdesz az ügyben, most mondom, hogy meg se próbáld – teszi hozzá, mielőtt gázt adna. A lehúzott ablakon keresztül beszélük. Az utcán állok, ő pedig a kormányt fogja a vezetői ülésről.

- Semmi ilyesmit nem terveztem.

-Leszarom, mit terveztél. Az érdekel, hogy ne csináld. Világos, igaz?