ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ᴇᴢ ɪᴛᴛ

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ

- Féltékeny vagyok – jelenti ki Eren hűvösen, amikor megáll felettem. Az alakja fölém tornyosul, mintha nem lenne köztünk így is több tíz centinyi különbség. Így ülve még apróbb vagyok mellette, szinte elveszek az árnyékában, ez viszont valamiért mérhetetlenül elégedetté tesz. Ha valaki olyan nagy és erős van mellettem, mint Eren, akkor egészen biztosan nem eshet semmi bajom.

- Tessék? – nézek fel rá meglepetten, mert tudom, hogy ő egyáltalán nem az a fajta, akin könnyen úrrá lesz a féltékenység. Eleinte azt hittem, hogy Eren pont azt az őrjöngős féltékeny fajta, de kellemes csalódás volt rájönnöm, hogy a legtöbb szituációt meglepően békésen kezeli. Néha annyira békésen, hogy szinte zokon veszem, hogy miért nem féltékenykedik a kedves barátom, de igyekszem emlékeztetni magamat, hogy mindez azért van, mert bízik bennem és bennünk, még, ha magát meg is veti. Összességében néha lenyűgöz Eren hirtelen jött türelme és szelídsége. Az egyetlen, aki ki tudja hozni a sodrából, az Jean, akinek jobbhíján ott virít a pecsét a homlokán, hogy ő az Eren bosszantó osztag kitüntetett vezetője. Egyszerűen félelmetes érzéke van ahhoz, hogy egy mondattal lerombolja Eren vékony önkontrollfalait.

- Hallottad. Féltékeny vagyok.

- Te? – mosolyodok el kicsit és lejjebb hajtom a laptopom fedelét, miközben hátrébb fordulok, hogy jobban a fiúra tudjak nézni. – Mégis mi okból?

- Ha csak feleannyit lennél velem, mint az ostoba könyveiddel, nem lenne semmi kifogásom. Ezokból – feleli szárazon és sötét oldalpillantást vet a képernyőre. – Bibliográfia. Micsoda hülyeség.

- Neked is tanulnod kell – mutatok rá, de úgy tűnik, cseppet sem értékeli az őszinteségemet, mert lassan megingatja a fejét, amitől a néhány rövidebb tincs az arca körül szintén táncolni kezd.

- Amíg te az elmúlt két és fél órában egyetlen feladaton rágtad át magad – kezdi és rámarkol a székem karfáira, hogy maga felé tudjon fordítani –, addig én befejeztem az összes házidolgozatomat. Minden egyes feladatot – tagolja lassan, minden szónál egyre közelebb hajolva hozzám. A mozdulatai felkavarják a levegőt, amitől megint érzem azt az utánozhatatlan illatot, ami mindig körbelengi Erent.

- Csinálhatnál valami mást – motyogom halkan, halványan feléhajolva, hogy közelebb kerüljek hozzá, miközben nem tudok máshová nézni, csak a szemébe.

- Próbáltam.

- És..?

- Nem érsz rám – feleli vádlóan és látom, hogy a piszkálódása mögött valódi csalódottság is van, annak ellenére, hogy ez valószínűleg próbálta elrejteni, de ismerhetne már annyira, hogy tudja, észreveszem, ha valami tényleg bántja.

- De, csak ez még befejezem – mondom gyorsan, de látom, hogy idegesen összeszorítja a száját és készül felállni, ezért elkapom a csuklóit, hogy maradásra bírjam. Az utolsó dolog, amit akarnék, hogy tényleg megbántsam őt. Ahogy felnézek rá, látom a szemében a lemondást. Nem fog tovább zavarni, hogy nyugodtan tanulhassak, de nekem ebben a pillanatban fontosabb az, hogy észrevegyem, hogy neki is szüksége van rám és egészen idáig tényleg türelmesen várt. Megtehette volna, hogy kitépi a kezemből a laptopot, elteszi és kikényszeríti magának a figyelmemet, ehelyett ő mégis hosszú órák óta várja, hogy rákerüljön a sor. Ezt értékelnem kell, mert eddig általában sokkal radikálisabban próbálta magára vonni a figyelmemet. Szexszel, például. – Vagy befejezhetem később is – mondom halkan és látom, hogy a szeme bizonytalanul rám villan. Néhány másodpercig csendben méreget, végül megrázza a fejét és eltávolodik. Értetlenül nézek rá, ahogy lefekszik az ágyra és a maga elé tartott telefon képernyőjét kezdi görgetni. – Eren?