ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ᴛᴇɴɪꜱᴢ 1/2

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
- Ez egy rémes ötlet - tájékoztat Eren és szándékosan görnyedten áll előttem. Teniszcipő, rövidnadrág, zoknik, egyszerű, fekete póló és csuklószorítók vannak rajta, a haját hátrafogta és eltéveszthetetlenül nyomorultul érzi magát, miközben néha a salakos pálya felé pillant. Kicsit hunyorog a májusi napfény miatt, de aztán újra felém fordul és nyög egyet, mint egy kisgyerek. - Nem akarom.
- Tudom - mosolygok fel rá és megigazítom a pólóját. - Kérem a kezed - mondom halkan, amire élésen sóhajt egyet és engedelmesen elém tartja a csuklóját, hogy meg tudjam igazítani az igénytelenül felhúzott szorítókat. - Kész vagy. Tetszeni fog, meglátod!

- Régen játszottam, akkor jó volt, de most...

- Muszáj kezdenünk valamit a dühkezelési problémáiddal - felelem kíméletlenül, de tudom, hogy erre van szüksége. Mindketten tudjuk, hogy gyorsan kell egy megoldás, mert megint összeverekedett valakivel és a srác kapott néhány olyan gyomrost, aminek még a látványa is fájdalmas volt.

- Tudom - adja meg magát, aztán elsimítja a szemébe lógó hajszálakat, de azok makacsul visszacsúsznak az arca elé. - De muszáj így kezdeni vele valamit?

- Igen, menj már, téged vár az oktató - tolom finoman a pálya felé, figyelmen kívül hagyva a nyöszörgését. Tudom, hogy imádni fogja ezt az egészet. Eleget faggattam Armint és Mikasát, hogy tudjam, mennyire szerves része volt régen Eren életének a tenisz.

- Ne, ne, ne... - suttog kétségbeesetten és hirtelen elkapja a kezemet, aztán velem szembe fordul, hogy a szemembe tudjon ézni. Meglep a hirtelen kitörése, ráadásul az ereje ellen sincs esélyem, így csak hagyom, hogy szinte hozzám simulva nézzen le rám. - Nem fog menni, [T/N], hidd el, képtelen vagyok. Hidd el, tudom, nem megy, még a labdát sem fogom tudni eltalálni, már megváltoztam, nem megy!

Összeszorított szemmel áll felettem és hirtelen csak azt a nyolcéves kisfiút látom benne, akiről Grisha titokban képeket mutogatott. A száját vonallá préseli és szinte látom, ahogy a fejében lévő gondolatok szándékosan hergelik fel őt egyre jobban.

- Miért nem megy? - suttogom és felnyúlva megérintem az arcát. Összerezzen és kipattannak a szemei, hogy a tekintetét az enyémbe fúrja. Egy pillanatig azt hiszem, hogy nem fog válaszolni, de amikor cserepesre száradt ajkai lassan elválnak egymástól, biztatóan hajolok közelebb.

- Anya nélkül nem megy.

Erre hirtelen képtelen vagyok mit mondani. Arminék figyelmeztettek, hogy talán a tenisz nem a legjobb ötlet a részemről, de szerettem volna valamivel kimozdítani Erent a mindennapokból. Azt remélem, hogy a tenisszel levezeti az energiáit, esetleg belesűríti a dühét az sportba, anélkül, hogy a labdán kívül bárhova is ütne.

Egy pillanatra elszégyellem magam, hogy erőszakos voltam, de képtelen vagyok elengedni a megérzésemet, hogy ez igenis egy jó ötlet. Szeretnék biztos lenni benne, hogy Eren imádni fogja a játék minden pillanatát. Az már csak hab a tortán, hogy ezzel talán kicsit felszabadultabb lesz és kicsit el tudja majd engedni magát és a démonjait. Bárhonnan nézem, ennek muszáj egy nagyszerű ötletnek lenni, egyszerűen ez nem lehet más.

- Dehogyisnem - motyogom és megérintem az arcát. Félrecsapja a tekintetét, hogy ne kelljen rámnéznie és a szégyen határozott vonalakkal ül ki az arcára. - Ez csak egy bemelegítő játék...

- Nem akarom - szűri fáradtan a fogai között. - Nem akarom.

- Igen, tudom... - bólintok lassan és a kezeim közé fogom az arcát. Továbbra sem hajlandó rámnézni, csak elkapja a csuklóm, mintha el akarná húzni magától a kezemet, de végül csak kapaszkoldik belém egy kicsit. - De azt is tudom, hogy boldoggá fog tenni. És ezt mindennél jobban szeretném...