ᒪ. ᗩ. /Jikook ff./ ✓

12.rész

Jᴇᴏɴ Jᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Reggel még azelőtt elhagyom a házat, hogy anyáék felkelnének, de szükség van most erre. Pete azt mondta, inkább várjak nála akár órákat is Jimin hívására, minthogy lekéssem és igaza van.

Mindig is gáznak tartottam a lányok hülye ragaszkodását egyes fiúkhoz. Viselkedésük már-már megszállottnak tűnt: különböző közösségi oldalakon vadásztak a kiválasztott egyedük után, így szinte minden percben volt fogalmuk róla, hol keressék, szoros kapcsolatot igyekeztek kialakítani a barátaival, hogy több információt gyűjtsenek be róla, és úgy védték más lányoktól, mintha jogukban állna kisajátítani, úgy hogy még csak nem is bonyolítottak le egy felületes beszélgetésnél többet a folyosón.
Azt hiszem, akaratomon kívül átvettem egyes szokásaikat. Például most épp Pete-hez futok, Jimin legjobb barátjához, hogy amint Jimin végzett a találkozójával (túlságosan is féltékeny vagyok ahhoz, hogy tisztességes nevén randinak hívjam), azonnal megtudjam, mi történt vele. Ezen kívül a létező összes közösségi oldalamon megtaláltam már, és mikor nem vagyunk együtt a kelleténél többször csekkolom le a tartózkodási helyét vagy épp azt, mivel foglalja el magát. A telefonom kezd is rendesen belefáradni ebbe a rajongásomba.
De még a féltékenységemről nem is beszéltem. Őszintén, sose szerettem osztozkodni a dolgaimon, és bár Jimint sajnos egyáltalán nem birtoklom, nagyon nehezen viselem, hogy a mai nap után talán ismét jóban lesznek a barátjával. Hogyha pedig vége a mosolyszünetnek, egyértelműen hanyagolva leszek, nem csak én, de Pete is.
Ezt meg kellene értenem, de rosszabban megy, mint a matek. Próbálkozom, de sehogy se megy.

Pete házának ajtaját egy kedves nő tárja előttem szélesre, aki valószínűleg Pete anyukája.
- Jó reggelt, Jeon Jeongguk vagyok, a fia egyik barátja. Remélem, nem zavarok- hajolok meg. Ez a szokás még Koreából maradt meg, és azóta mindenki előtt hajlongok, mint szélben a szalma szál.
- Dehogyis, ne hülyéskedj! Pete már mondta, hogy számítsunk rád. Én ... Marylin vagyok, Pete anyukája- mutatkozik be ő is.
- Nagyon örvendek.
- Akárcsak én! Pete nagyon sokat mesélt már rólad. Biztos, hogy te is tudod, milyen ritkán beszélt, de most újra kivirágzott. Fent vár a szobájában, nagyon izgatott- kacsint rám Marylin. - Csak szóljatok, ha szükségetek van valamire!- paskolja meg a vállam olyan igazán anyukásan, majd tovatűnik egy másik helyiségbe.
Ha nem tudnék a tragédiáról, ami a családban történt, azt gondolnám, ez a nő nem ismeri a szomorúság fogalmát, de igen, talán jobban is mint egyesek. Ő egyszerűen csak erős.

A gond az, hogy most először járok Pete-ék házában, ezért fogalmam sincs, melyik is az ő szobája. Sajnos nem tudok átlátni a falakon, hogy kiderítsem, ezért párszor elkiáltom a nevét, mire az egyik folyosó végén lévő ajtó ki is csapódik.
- Gyere!- szól ki anélkül, hogy kidugná a fejét, mintha bújkálna, miután pedig átléptem kis birodalma küszöbét rögtön ránk is zárja az ajtót.
Ahogy látom épp egy nagytakarítás kellős közepén áll. Oh, legalább lesz mivel lekötnöm magam és a gondolataim, míg segítek neki. Lehet, direkt időzítette mára a piszkos munkát. Elvégre tudhatja már, milyen rendmániás vagyok, hiszen megosztottam vele gondolataim Jimin rumlis ruhás szekrényéről.
- Szerencséd, hogy pont most kezdtem rendbe szedni a szobám.
- Igen. Szóval hol kezdjük a pakolást?- kérdezem, mire Pete arca olyan értetlenséget tükröz felém, mintha azt a kérdést tettem volna fel neki, mi az esetem a lányoknál.
- Te sehol- feleli, majd hátat fordítva nekem felvesz egy ütött-kopott bonbonos dobozt és a kezembe nyomja. Most én nézhetek rá bambán.
- Ebben a dobozban olyan képek rejlenek a szerelmedről, amiket még nem láthattál és valószínűleg le akarod majd nyúlni tőlem őket- világosít fel, mire a kezem szinte viszketni kezd, hogy kinyithassam. A takarítás hirtelen nem is hoz annyira lázba.
- Jimin nem a...- kezdeném tagadni a lassan nyilvánvalót, de Pete nem kíváncsi rá, csak nagyon kedvesen leint.
- Ugyan. Helyezd magad kényelembe, és nyálazd át őket. Bár nem örülnék neki, ha tényleg megtennéd. És az előbb csak poénkodtam, vagyis lehet, tényleg sokat le akarsz majd nyúlni tőlem, de én nem adom őket.
- Csak túlélem majd valahogy- mondom optimistán. Még szerencse, hogy van nálam egy telefon nevezetű szerkezet, aminek kamerájával megtudom örökíteni a nekem tetsző képeket, vagyis az összeset. Micsoda mázlim van! Erre Pete bizonyára nem volt felkészülve.
Az engedélye után leülök az ágyára és felnyitom a dobozt. És az agyam eddig bírta, eldurran, mint egy puska.