ᒪ. ᗩ. /Jikook ff./ ✓

20.rész

Jᴇᴏɴ Jᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Stresszesen gyűrögetem pólóm anyagát, míg hármasunk "vezetője" bekopog Pete házának ajtaján. Az utóbbi időben, se nekem, se Jiminnek, se Jane-nek nem vette fel a telefont (bár a legutóbbit igazán megértem), de komolyan aggódunk, mi lehet vele. Ez nem az első alkalom, hogy ide állítunk Jiminnel, de Pete anyja mindig elhajtott minket, mindannyiszor ugyanazzal a szöveggel. Ha igazat beszélt, amit erősen kétlek, akkor Pete lehet a legkipihentebb ember a világon. Két hét folyamatos alvás azonban egy kicsit gyanús, hacsak nem esett valami kómába.

Jane ezúttal azért tartott velünk, mert vele tuti elérhetünk valamit. Idegesítő természete most igencsak a segítségünkre van, hiszen addig táncol majd Pete anyjának idegrendszerén, míg az meg nem adja magát, és el nem mondja az igazat a fia állapotáról. Habár van sejtésem, mit titkol előlünk ennyire. Csak ne igazolódjon be! Most az egyszer ne!

Míg várakozunk, Jimin megszorítja a pólómat gyötrő kezem, és maga mellé vonja, így próbálva megnyugtatni mindkettőnket. Annyi biztos, ha Pete ne adj isten újra mélypontra került, egyikünknek sem kell egyedül megküzdeni a szomorúsággal és a csalódással. Mind belelovaltuk magunkat, hogy Pete ezúttal kigyógyul, de ez nyilván nem ilyen egyszerű. Az anyukájának sem lehet könnyű újra így látnia a fiát, és mi sem könnyítjük meg a dolgát. Viszont nem hazudhat nekünk folyton, hiszen a barátai vagyunk. Legalább meg kell próbálnunk beszélni vele, hátha rávehetjük, hogy újra szedje a gyógyszereit és gyakrabban járjon az orvosához, ne kerülje a társaságot. Nyilván nem menne egyről a kettőre, de mind próbálkoznánk. Még Jane is. Hiába nem csípem, tudom, hogy szereti Pete-t és ő is a legjobbat akarja neki. Ha ez az ára annak, hogy Pete ismét velünk legyen, elviselem.

Pete anyja hamis mosollyal az arcán nyit ajtót, azonban amint meglátja, ki zargatja már megint, elkomorul az arca.
- Gyerekek, sajnálom, de Pete most nem ér rá veletek beszélni...
- Ne rizsázzon, tudjuk, hogy fent van és nem alszik. Talán napok óta. A barátai vagyunk, aggódunk érte, úgyhogy kérem szépen, engedjen fel hozzá! Hogyha nem akar minket látni, elmegyünk, de ne helyette döntsön!- folytja Jane a szót a középkorú nőbe, aki vagy belefáradt a harcba, vagy nem akarja, hogy naponta zaklassuk, de beenged minket. Természetesen Jane robban be elsőnek, és már azonnal az emeletre is szalad. Semmi köszönet, de ez most elnézhető.

Mi Jiminnel még mindig kéz a kézben követjük őt, bár jóval lassabban.
- Köszönjük, Marylin!- mosolyog futólag Pete anyukájára, aki erre csak biccent.
- Nagyon félek- motyogja maga elé Jimin, míg lépcsőzünk, arcára pillantva pedig rögtön szemet szúrnak könnyes almácskái. Gyűlölöm sírni látni, ez pedig szintén nem a legjobb alkalom, hogy kieressze a feszültséget.

Tudom, hogy nagyon rosszul érinti Pete újbóli hiánya, pont mikor már kezdett bízni benne, hogy barátja végleg kigyógyul a depresszióból. Az utóbbi időben feltűnően kevesebbet mosolyog, sokszor pedig még a partra sem akar lemenni velem. Viszont mikor sikerül elcsalnom, mindig igyekszem elfeledtetni vele a helyzetet, amit újból át kell élnie szerencsétlennek. Pete neki olyan, mintha a testvére lenne.

- Tudom- húzódom le vele egy pár pillanatra, míg kis lelket öntök belé és letörölgetem az arcát. - Most mindenki parázik, de hidd el, hogy nem lesz semmi baj. Nem fogjuk hagyni, hogy bármi komolyabb történjen. De ha Pete tényleg visszaesett, azt kell látnia tőlünk, hogy támogatjuk, és az egész biztosan nem segítene rajta, ha látna téged sírni, hiszen fontos vagy neki- magyarázom, miközben próbálok higgadtnak tűnni. Talán, ha Jimin látja rajtam, hogy nyugodt vagyok, ő is megpróbál lecsillapodni.
- Igazad van- hüppög a szemét törölgetve, majd miután sóhajt egyet, jelez, hogy készen áll, így újból megfogom csöppnyi kezét, és folytatjuk az utat.