ᒪ. ᗩ. /Jikook ff./ ✓

10.rész

Jᴇᴏɴ Jᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Ahogy Jimin ugrál a karjaimban legszívesebben én is ugrálnék vele, de nem akarok véletlen rálépni a macskájára, aki a lábam alá tanyázott le. Szerintem azt annyira nem díjazná. Pedig nem könnyíti meg a dolgomat közelsége és az a ragadós boldogsága.
- Na jó, elfáradtam- húzódik el tőlem pihegve, és leveti magát a kanapéra, ahol az előbb én feküdtem, és ő magasodott felém. Bevallom őszintén, mikor megpillantottam széles mosolyát pár centire az arcomról, megijedtem. Megijedtem, hogy nem fogom tudni visszafogni magam, és lekapom még mielőtt biztosíthatott volna róla, hogy nem akar megerőszakolni.
- A szüleid nagyon harapnak, ha későn érsz haza?- kérdezi, mikor pedig leülök mellé közelebb húzódik hozzám. Nincs olyan közel, mint a hamburgerezőben, de azért közelebb ül, mint szükséges lenne. Térdeit felhúzza, és átöleli őket, míg a válaszomat várja, ami nagyon nehezen tud megfogalmazódni bennem, pedig csak egy nem szóról van szó.
- Nem igazán. Elég elfoglaltak ahhoz, hogy figyeljék, mikor megyek haza. Ráadásul nem sokszor lépek le otthonról, szóval tuti örülnek most, hogy végre megtettem.
Hát még ha tudnák, kinél vagyok. Park Jiminnél, az örökké vidám, csupaszív fiúnál, aki nem akar megerőszakolni, így teljes biztonságban is vagyok.
- A szörf miatt?- kérdez vissza szüleim viselkedésére.
- Eltaláltad!
- De ugye nem hanyagolnak el?- hangjában őszinte érdeklődést hallok, nem azt a türelmetlenséget, mint a csajoknál, akik alig várják, hogy az ágyukban legyek végre. Jimint tényleg érdekli, mi a helyzet otthon, és nem azért kérdezi, hogy miután kiöntöttem neki a lelkem, "vigasztalásként" leszopjon és hasonlók. Bár tőle igazán elviselném.
- Nem, ők csak nagyon szétszórtak, ezer dologra figyelnek egyszerre, mind lényegtelenek, de azért szeretnek, nekem pedig nincs szükségem arra, hogy folyamatosan ölelgessenek, sőt jobb is így.
- Oh, nem szereted az öleléseket?
- Nem igazán.

Sose szerettem, ha az emberek a szükségesnél többet taperáltak, főleg, ha olyan emberekről volt szó, akiket alig ismertem, ezért is mikor a szüleimmel rokon látogatásra megyünk a vége az lesz, hogy bezárkózom a fürdőszobába.
Az egészen más, hogy azért a fél karomat oda adnám, hogy Jimin ölelgessen egész délután, az pedig szintén, hogy én a nap huszonnégy órájában szeretgetném. Eddig még egy emberi lénnyel szemben sem éreztem így, ez pedig kicsit ijesztő is, de hát Jimin az Jimin. Olyan apró, mintha az összes porcikája ölelésért könyörögne. Általában egy gyerekkel szemben érez így az ember, aki még elhagyatott és ártatlan.

- Akkor én se csináljam többet?
- De!- vágom rá olyan hangerőn, hogy ő is és Brownie is megugrik a nappali távoli sarkában. - Vagyis ennyit igazán kibírok. Ne fogd vissza magad a kedvemért- mondom már jóval halkabban, mire egy széles mosoly jelenik meg pufi arcán.
- Komolyan mondod?- kérdez vissza, én pedig bólintok. - Hát jó.
A következő, amire feleszmélek, hogy Jimin a vállamra hajtott fejjel ölel. Karjaival átfogja a derekam, kis teste pedig az enyémhez simul.
- Ez zavar, Bambi?
Beletelik néhány másodpercbe míg válaszolok, de csak mert annyira váratlanul ért ez az egész, mint az allergiás reakcióm abban az üzletben a virág miatt.
- Nem.
- Most már barátok vagyunk, szóval ha neked is szeretethiányod van, bármikor megölelhetsz, nem harapom le a fejed- mondja még mindig csukott szemmel, de jobb is így mert ha kinyitná, eljátszanám azt a filmes lassított felvételben csókot, ami sajnos kevésbé lenne romantikus úgy, hogy ő nem akarja majd.
- Barátok vagyunk?
- Igen, Bambi. Még szép, hogy azok vagyunk!

***

Úgy érzem, hogy Jiminnek napok alatt a bizalmasa lettem: akinek elpanaszkodja magát, megosztja velem a vágyait és állítása szerint hét pecsétes titkokat  árul el. Cserébe, hogy most már tudom, milyen kínos balesetek történtek vele gyerekként én is elárulok neki pár titkot, hiába mondta, hogy nem kell, ha nem akarom. De akarom. Kell hogy legyen valaki ezen a világon, aki tud a legféltettebb titkaimról és félelmeimről, én pedig úgy gondolom, hogy Jiminnél mind biztonságban vannak.
- Szóval mikor a költözésünk után először látogattunk el Koreába a repülőn véletlenül apám poharát húztam meg, amiben azt hittem, víz van, ami aztán végig égette a torkomat. Mint kiderült az nem víz volt, hanem vodka, én pedig az egészet lehúztam.
Jimin a történetemen a padlón fetrengve nevet, míg ki nem csordulnak a könnyei és le nem folynak kivörösödött arcán.
Megtudtam tőle, hogy vizuális típus vagyis minden történet részletét elképzeli, mikor hallgatja, szóval most gondolom az öklendező tíz éves énemet vetítette ki lelki szemei elé.
Én is vele együtt nevetek, mert bár akkor majd' meghaltam a keserű folyadéktól, most visszagondolva vicces, milyen naiv is voltam akkor.
- Akarod hogy mentőt hívjak?- kérdezem a pihegő fiútól, aki úgy kacagott az előbb, hogy kicsit meg is izzadt. Nem épp így akartam megizzasztani a szobámban, de ez se rossz.
- Nem kell- egyenesedik fel és még egy utolsót kuncog. - Nem gondoltam volna, hogy létezik nálam szerencsétlenebb ember a földön, de te nagyon közel jársz hozzá, hogy megfossz ettől a címtől.
- Na azért annyira nem vagyok szerencsétlen!- horkantok fel, majd kinyújtózkodva sikerül felrúgnom egy egész könyv halmot. Jiminnek természetesen több se kell, ismét nevetni kezd, és úgy dobálja magát, hogyha én gyorsan nem húzom fel, belefejel az egyik szekrényembe.
- Jesszus, majdnem szétcsaptad a fejed.
- Miattad van- nevet még mindig az arcomba, majd merészen a homlokomnak dönti a fejét, így ajkai, amikről szinte minden percben fantáziálgatok alig pár centire vannak az enyémtől.