ᒪ. ᗩ. /Jikook ff./ ✓

51.rész

Park Jimin

Végül Jungkookkal egész hétvégén nem találkoztunk. Sms-ben is csak annyit írtam neki, hogy hagyjunk most egy kis időt egymásnak gondolkodni. Ebbe elég simán belement, amire nem számítottam, de így végülis sokkal könnyebb volt. Nem vitt kísértésbe, így Brownie-val az oldalamon csak egy kicsit szenvedtem a magánytól. Végül apával és anyával is megtudtam beszélni, mi törént köztünk és ki is kértem a véleményüket. Természetesen most nekem adtak igazat, de azt is elmondták, hogy minél hamarabb beszéljük ezt meg Jungkookkal, mert biztos ő is hajlana rá.

Én is így látom, ezért ma reggel írtam neki, hogy suli után ha ráér és úgy érzi képes normálisan megbeszélni a felmerült problémákat, akkor találkozzunk a parton. Erre egy nagyon energikus oké volt a válasza öt felkiáltójellel, ami remélem, csak jót jelent.

Ezt Pete-nek is elújságolom a folyosón, ahol nagy meglepetésemre egyedül találom, ami csak azért fura, mert általában Jane-nel együtt szoktak pletykálkodni, mire ideérek. Mindegy, lehet ezúttal ő aludt el és nem én. Neki nem meséltünk a vitánkról, mert nem akartam, hogy ezzel gúnyolódjon az elkövetkező fél évben.

- Akkor ma remélem, kibékültök és majd újra Jane idegeire mehettek- reagál Pete a hírre.
- Én is remélem. Amúgy tudsz róla valamit?- kérdezem lázadozó barátnőnkre célozva, de Pete válaszul csak tanácstalanul megvonja a vállát.

- Nem tudok róla, hogy mostantól iskolakerülő is lenne. Írok neki, hogy merre van- mondja, míg elindulunk a termünk felé. Mivel becsöngetésig nem kapunk választ az órába nyúlva szuggeráljuk a telefonunkat, miközben ki nevet a végét játszunk egymással. Most már egy fokkal nyugodtabban teszem ezt, mert ezentúl nem nyomja a vállam a kötelesség, hogy a legjobbat kell hoznom az egyetem miatt. Igazán felemelő érzés.

Ebben a körben is én nyerek, ami Pete-t láthatóan nagyon bosszantja és kis híján káromkodik is egy nagyot, de ekkor Jane válaszol neki és teljesen lefagy.
- Mi az? Nem jön ma?- találgatok suttogva, mivel a pici betűkből nem tudok kiolvasni semmi értelmeset.
- Nem, mert kórházban van- feleli Pete totál lesápadva, mire az én arcomból is kifut a vér.
- Hogy mi?- kérdezek vissza hangosan, ezzel megszakítva az órát, de Pete ahelyett, hogy újra elmondaná, amit az előbb is, fogja magát és feláll.

- Héj, maga meg mit csinál?- vonja kérdőre a dementor matek tanárunk, ő mégis higgadtan válaszol neki, miközben az összes cuccát a táskájába süllyeszti, nekem pedig végre leesik, hogy ez komoly vészhelyzet és én is összepakolok.
- Mennünk kell, majd hozunk igazolást- beszél helyettem is, majd karon ragad és kiront velem a teremből. A lábaim maguktól visznek, pedig fogalmam sincs, hova megyünk most. Hogy jutunk el a kórházba?

- Most mi lesz?- kérdezem Pete-től, aki most átvállalta a vezető szerepet. Muszáj volt neki, mert én még azóta is sokkos állapotban vagyok. Pedig azt se tudom, Jane-nek mi baja van.
- Fogunk egy taxit- jelenti ki most is határozottan és pár perc integetés után talál is egy szabad autót. Meglepően összeszedetten mondja el úticélunkat, míg én már fulladozom a pániktól. Jane-nel kapcsolatban annyi szerencsétlenség szóba jöhet és olyan tragikus véget jelenthet néhány opció. Amitől most mégis a legjobban félek, az a túl adagolás. Bár az utóbbi hónapokban Jane a legtöbbször tiszta volt, néhány hétvége után bevallotta, hogy belefutott pár drogba, hiszen ő sosem utasít vissza semmit. Illetlenség lenne, azt mondta.

- M-mi történt?- kérdezem előre rettegve a választól, mégis ez a bizonytalanság csak rosszabb. Így ezer dolog miatt aggódok egyszerre.
- Jane-t ma reggel elütötték és most a sürgősségin van- világosít fel végre a barátom, mire szó szerint megáll körülöttem a világ. Újra élem az érzést, amikor Pete húgának betegségét állapították meg és minden tönkrement. Alig bírtam megbírkózni a helyzettel és ez most sincs másképp. Ugyanolyan kétségbeesett vagyok és ugyanolyan zöldfülűnek érzem magam, mint akkor. Egyedül képtelen leszek átvészelni ezt is. Szükségem van a támaszomra.