ᒪ. ᗩ. /Jikook ff./ ✓

14.rész

Jᴇᴏɴ Jᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Nem meglepő módon Jimin váratlan meglepetése után egy percig sem tudok aludni. Agyamban újra és újra felrémlik a pillanat, amikor puha és rózsaszín ajkait az arcomra tapasztja, a döbbenettől pedig pár másodpercig ott is hagyja. A sötétben nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy az ő arca is ugyanolyan vörösre pirult, mint az enyém. Próbáltam úgy tenni, mintha semmiség lenne, bár szerintem a kezdeti hosszú hallgatásom kicsit gyanús lehetett. Elvicceltem, hogy ne érezze kínosan magát szegénykém, és hogy legalább ő tudjon aludni az este.
Sajnos nem bújt vissza hozzám, én pedig túlságosan féltem magamhoz húzni. Csak annyit tudtam tenni, hogy betakargattam, mikor fázósan összehúzta magát.

Lassan feljön a nap, így jobban láthatom elképesztően aranyos arcát alvás közben. Cseppet sem fogom vissza magam, leplezetlenül bámulom és sajnos nem vagyok elég erős, hogy ellenálljak a kísértésnek, miszerint csináljak róla egy rakat képet, habár az összes ugyanolyan. Némelyiknél rázoomolok a szájára is, mert nem bírok a véremmel, majd mintha mi se történt volna, leballagok a konyhába, hogy egyek valamit.

Nem, nem vagyok pszichopata.

Este semmiképpen sem akartam volna evéssel rabolni az időt, minden Jiminnel megadatott percet ki akartam használni. Talán a sötét miatt, és mert csak félig voltam magamnál, meg is mertem cirógatni bőrét, ő pedig hál'istennek nem állított le. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogyan lehet minden részével ilyen bódító hatással az agyamra, ami eddig folyton a kötelességeim, a céljaim és a tananyag körül forgott.
Mintha Isten pontosan nekem tervezte volna minden centiméterét, az én ízlésem szerint. Ha ez valóban így van, csakis okkal tehette ezt, hogy a végén meg is kaphassam őt, és szőröstül bőröstül az enyém lehessen. Ha nem, nagyon igazságtalan és szadista az öreg.

Míg elszántan kutatok a hűtőben valami ennivalóért, apám úgy látja, ideje kiijesztenie belőlem a lelkem.
- A vendéged még nem ébredt fel?- kérdezi, majd rezzenésemet látva megpróbálja elfojtani a nevetését kevés sikerrel. Nem sértődök meg, helyette számba veszem a lehetőségeket, hányféleképen tudnék véget vetni eddigi szerencsétlenkedésben gazdag életemnek, hogy végre megpihenjek.
Hát persze, gondolhattam volna, hogy a szüleimnek azért mégiscsak gyanús lesz, hogy nem látnak és benéznek a szobámba, de mégis elaludtam, ráadásul nem is akárhogy.
- Nem korán kelős fajta- köhögöm ki, majd kibújok a hűtőből és vagy egymillió aprósággal a kezemben apám felé fordulok, aki egy félreérthetetlenül perverz vigyorral az arcán várja, hogy kitálaljak neki, ami nem történik meg. Mégha csináltunk is volna valami izgalmasat az este, azt nem neki beszélném ki. Sőt, szerintem senkinek sem, mivel az csak ránk tartozna.
- Tegnap hosszú napja volt a BARÁTJÁVAL, úgyhogy nem csoda, hogy elaludt itt. Nem szerettem volna felébreszteni.
- Ő a partos fiú, igaz?- kérdezi bezsongva, mintha az előbbi direkt kiemelt szót meg se hallotta volna.
- Igen, ő.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire összebarátkoztatok. Ezek szerint vele vagy ilyen sokat távol?- kérdezősködik tovább.
- Igen. Vele és az egyik barátjával.
- Ennek nagyon örülök, bár elég szokatlan, hogy gyakran később esel haza nálunk és nem vársz már minket a szobádban.
- Nekem is furcsa, de egész jól érzem magam velük.

Amióta csak ide költöztünk, nem alakítottam ki ilyen szoros kapcsolatokat, mint most Jiminnel és Pete-vel. A suliban pedig legalább annyian akartak velem barátkozni, mint amennyien elítéltek a származásom miatt, ha nem többen. Amellett, hogy nem vagyok egy nyitott ember kapcsolatok terén, még az is közrejátszott, hogy egyikük sem volt elég szimpatikus, felszínesek voltak és szinte ugyanolyan személyiség jegyekkel rendelkeztek. Én valami mást akartam, de való igaz, nem gondoltam volna, hogy ezen a nyáron, a parton és egy idegen ház előtt botlom bele a keresett emberekbe. Az egyik a barátom, a másikuk pedig közelebb áll a szívemhez, mint eddig bárki más.