Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Hallgatjuk, Doktor úr!

A lény nem hagyta Loire-nak, hogy ébren maradjon. Hiába küzdött ellene a lány, hiába akart felülni az ágyban, és Wardhoz rohanni, hogy mindent elmeséljen neki, amiket addig látott – bár azt nem tudta, mit és hogyan mondana el pontosan –, az a hatalom erősebbnek bizonyult nála, és minden ellenállása ellenére visszahúzta a régen élt két férfi életébe.

Felriadva álmából, kint már teljesen besötétedett. Felemelte a fejét, és körülnézett. Aadent látta, ahogy a félig leégett tűz mellett ült még saját, kopott a kabátjába burkolózva. Kirik akkor vette észre, hogy az ő katonai holmija paplanként őt borítják. Az orvos arcán unott kifejezéssel piszkálta a parazsat, talán azért, hogy minél tovább életben tudja tartani a tüzet. Eddigre már minden fa, amit a barlangba gyűjtött, elfogyott, jelzésként arra, hogy ideje indulniuk.

Felült, és minden megfeszülő izmába egyszerre hasított bele az izomláz. Nem gondolta volna, hogy az az úszás, majd utána az éjjeli tevékenységeik – ami legalább tényleg élvezetes volt – ennyire megviselik majd. Reggel még nem is volt annyira szőrnyű, mint amilyen mostanra lett. Amikor kiment vadászni, épp csak érezte a húzódást a tagjaiban, de mostanra kifejezett szaggatássá erősödött. Felült és megrázta két karját. Nem érdekelte a fájdalom. Először kissé váratlanul érte, de innentől nem törődött vele.

– Tényleg nagyon fáradt lehettél – vigyorgott rá Aaden. – Épp most szólt a Fény, hogy ideje lenne elindulnunk.

– Nicsak ki beszél! – nyelt le egy ásítást. – Nem is tudom, ki volt az, aki még enni sem akart felkelni. De tőlem akár már most is indulhatunk.

– Tőlem is. – Aaden feltápászkodott, kissé szorosabbra fogta maga körül a kabátot. A bő anyag majdnem kétszer körbe érte, ezzel is kihangsúlyozva, hogy az orvos soványabban állt előtte, mint valaha.

Kiléptek a barlangból, és megindultak az éjszakában. Nyugodt volt a feketeség, semmi neszt nem lehetett hallani a szél miatt zörgő ágak zaján kívül. Annyira lehűlt a levegő, hogy a leheletük fehéren derengett a sötétségben. Kirik ment elől, igyekezett minden lépést kitapogatni cipője orrával, és mutatni Aadennek, hova lépjen, hogy minél kisebb zajt keltsenek a lopakodásukkal.

Erőltetnie kellett egy kicsit az emlékezetét, hogy a sötét tájat meg tudja feleltetni azoknak a helyszíneknek, amiket a valami mutatott neki. Szerencsére gyorsan belejött, és végül már elég határozottan tudta mutatni az utat. A várost hamar elérték, és ott mindent pontosan úgy találtak, ahogy a valami előre megmondta nekik.

Kihaltak voltak az utcák, egy-egy ablak redőnyökkel vagy zsalugáterkel fedett szegélyei alatt szűrődött csak ki pár bátortalan fénysugár. Nem merengett ezen, mégis csak éjszaka volt. Az számított csak, hogy akadálytalanul haladhattak a kis utcákban, ahol lámpák is alig akadtak. Azokat is a figyelmeztetést követve nagy ívben kikerülték.

Aztán elérték a szentély előtti teret. Döbbenten álltak meg a furcsa oszlopokkal határolt arany és lila kövezetű kör határán. Fényárban úszott a tér. Az oszlopok tetején lángocskák fénylettek, mintha örökmécsesek lettek volna. Előttük szürke kövekkel kirakva húzódott a fényárban úszó út egészen a szentély bejáratáig. Döbbenetesen szép látvány volt. És döbbenetesen veszélyes.

– Ennek nem ilyennek kéne lennie! – bukott ki Kirikből a kétségbeesés. – Azt mondta, nem lesznek fények.

– És akkor most mit csinálunk? – toporgott az árnyék határán Aaden.

– Ha már eddig eljöttünk, nincs választásunk – vett egy ideges lélegzetet –, el kell érnünk a valamit. Óvatosan elindulunk. Látod? – mutatott előre. – Vannak sötétebb foltok. Meg kell próbálnunk a fénykörökön kívül maradni.