Melletted...Örökké -Befejezett- JAVÍTÁS ALATT

Ӝ7Ӝ

Alan pakolászott a szekrényében, és annyira el volt merülve, hogy szerintem azt sem vette észre, hogy eljöttem melőlle.

Megindultam a terem fele, ahol a büntetésemet kellett leülnöm az elkövetekző egy hétben. Semmi kedvem nem volt bemenni, de muszáj volt.

Beléptem a terembe, és meglepve tapasztaltam, hogy nem leszek egyedül.

Eric Clark ült a leghátsó padban, a lábai a padon voltak és telefonozott.

Megforgattam a szemem, és elindultam a terem másik végébe. Felém nézett, majd biccentett.

Sosem voltunk jóba. Ő az a tipikus nagymenő, aki a csapata nélkül mit sem ér. Amint leültem oda ült mellém.

Mit akar ez tőlem?- háborogtam magamban.

-Te- kezdett el suttogni- ez az Alan gyerek- a név hallatán felé kaptam a fejem.-Múltkor láttuk az erdőbe egy sráccal. Valamit beszéltek, majd elmentek.

-Együtt mentek el?

-Azt nem láttuk-motyogta.

-Akkor meg? Nem kéne mások életével foglalkoznod- villantottam felé a szemeim.

-Csak gondoltam szólok- nem válaszoltam.
Beletörődően sóhajtott, majd elült mellőlem, de nekem forgott az agyam.

Ki lehetett az a srác? Lehet nem volt ott senki, csak Ericék akarnak kicseszni velem? De ha volt,miért nem mondta? Miről beszélhettek?- ezer meg egy ilyen kérdés kattogott a fejemben.

Mivel tudtam, hogy legkorábban hétvégén tudok Alannel beszélni, arra halasztottam a kérdezősködést. Nem akartam, hogy megint összevesszen velem, azt nem éltem volna túl.

Π-Π

A hét gyorsabban eltelt mint vártam. Alant nem láttam, de úgy terveztem, hogy hétvégén felmegyek hozzá. Iskolába nem ment, nem tudtam mi lehet vele. Azóta is fejemben katogott, amit Eric mondott. Tényleg volt valaki, vagy csak félreláttak? Lehet nem is Alan volt.

Iskola végeztével elindultam a park fele, hogy lerövidítsem az utat. Az ösvényen sétáltam, amikor eleredt a hó. Reméltem, hogy decemberben esni fog.

Feljebb húztam a sálamat, és tovább indultam. A járda és a táj is havas lett idővel.

Alan pár napja elköltözött, csak a címet adta meg, de az okot nem. Amikor megérkeztem nagyot szippantottam a levegőből, és becsöngettem Alanhez. Pár másodperccel később, egy álmos hang szólt bele a kaputelefonba.

-Ki az?

-Jason vagyok. Beengedsz?

-Persze- momdta kisebb habozás után.

Az ajtó kinyílt, én pedig elindultam a második emeletre. Amikor felértem már kint volt, és az ajtókeretnek támaszkodott. Hátrahőköltem, amikor megláttam. A szemei karikásak voltak, és le is volt fogyva, ugyan nem olyan vészesen, de látszott a súlyvesztesége.

Rögtön odamentem hozzá, és a vállainál fogva megállítottam. Felnézett rám, és egy ásítás keretébe a mellkasomnak esett.

Megfogva a vállat rázogatni kezdtem, miután nem reagált erre és semmi másra, felkaptam és bevittem a nappalijába.

Lefektettem és elővettem a telefonom, hogy kihívjam a mentőket. A kezem remegett,ahogyan a hangom is. Nagyon aggódtam érte.

Alig tudtam kinyögni mit szeretnék, de nagy nehezen sikerült. A lábai alá nyúltam, és lefutottam vele a lépcsőn. Még a lakásán összeszedett pokrócot ráterítettem, és az ölembe fektettem. A mentők hamar kiértek, és hordágyra rakták.

Beszálltam mellé a kocsiba, és a kezét szorongattam. A mentős kérdezősködni kezdett.

-Megtudja mondani, hogy hívják?

-Alan Cox. 16 éves.- mondtam fojtott hangon.

-Mi történt pontosan?- kérdezte, miközben az infúziót kötötte be neki.

-Én... én nem tudom. Felmentem hozzá, mert az elmúlt héten nem találkoztunk, és akkor ájult el.-dadogtam

-Értem.

-Megérkeztünk- szólt hátra a sofőr pár perc múlva.

Leparkoltak,és kinyitották az ajtót. Kitolták a hordágyon fekvő fiút, ezért kénytelen voltam elengedni a kezét. Nem akartam, hogy komolyabb baja legyen.

Utánna mentem, de a nem mehettem be hozzá, amíg ki nem vizsgálták.Leültem a váróba, és pattanásig feszült idegekkel vártam.

Mikor kinyílt az ajtó, és kilépett rajta az orvos rögtön odaszaladtam hozzá.

-Mi a baja?- bombáztam rögtön a kérdésemmel.

-Családtag?-kérdezte.

-Nem, de a szülei meghaltak, és a nagynénje nem itt lakik.-sóhajtott egyet, majd belekezdett.

-Csak kiszáradt, és alváshiányban szenved- mondta a korlapot bámulva.- Két napig még bent tartjuk, és hazamehet- mosolygott rám, majd elsétált.

Benyitottam a szobájába, ahol édesen aludt az ágyon. Halkan odasétáltam mellé, és leültem a mellette lévő székre. Megfogtam a kezét, és halkan beszélni kezdtem.

-Nagyon megijesztettél. Ha baj volt miért nem mondtad el? Szólnod kellett volna.

Lágy csókot nyomtam a kézfejére, és elengedtem azt. Hátradőlve behunytam a szemem, megkönnyebűlve, hogy nincs komolyabb baja