Melletted...Örökké -Befejezett- JAVÍTÁS ALATT

Ӝ21Ӝ

Arra ébredek, hogy a padlón fekszek. A hátam és a nyakam kegyetlenül fáj. Valószínűleg elaludtam sírás közben.

Kipislognom a szememből a csipákat, majd feltápászkodok.

Alan máma jön haza a kórházból. A tegnapi beszélgetésünk után kevesebb lelkesedéssel állok neki készülődni.

Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát a társaságomban. Remélem majd megbarátkozik velem és a helyzettel is.

Csinálok magamnak egy kávét és az órát kezdem bámulni. Csak egyre kell érte mennem. Autóm nincs, de nem lakok messze a kórháztól, egy kis gyaloglás meg nem árthat.

Beballagok a szobájába, hogy lecseréljem a huzatot az ágyán.
Előkeresem a szobámba lévő kék paplant, ez talán még jól is fog kinézni a bordó szobában.

Még egy kicsit takarítok, hogy elüssem az időt. Kicsit túl jól sikerült a ''takarítsunk egy óráig"
tervem, így sietnem kell.

Viszek magammal egy nadrágot egy pólót és egy cipőt neki, hátha kell, meg persze egy kabátot is, mert azért nincs 30fok.

Mikor beérek Alan már az ágy szélén üldögél és a földet bámulja.

-Megjöttem- mosolygok, mire felém kapja a tekintetét- hoztam ruhákat- tartom fel a táskát.

-Köszönöm- motyogja, majd kinyújtja felém a kezét. Odaviszem neki, majd várakozóan nézek rá.

-Kimennél, kérlek- kezdi el a földet pásztázni. Bólintok és kisétálok a szobából.

Egy nővér áll meg előttem. Nem tudom mit akar tőlem.

-Maga Jason, igazam van?- kérdezi mosolyogva.

-Igen én vagyok- mosolygok vissza rá én is, kissé feszengve.

-Itt van Alan zárójelentése és a számla- nyújt át két papírt.

Ahogy meglátom az összeget, amit ki kell fizetni, a szemeim kétszeresére kerekednek. Visszarendezem az arcom és felnézek a nőre.

-Autóval jött?- kezdi el csavargatni a haját. Fúj.

-Nem, nem lakok messze.

-Kár, lehet nem fogja bírni az utat gyalog, még nagyon gyenge.- nem tudom eldönteni, hogy még mindig Alanről beszélünk-e, vagy már változott a téma.

-Szerintem én megyek.- kopogok be az ajtón. Ahogy meghallom a halk "szabad" jelzést, benyitok. Csak szabaduljak már meg ettől a nőtől.

-Mehetünk?- kérdezem meg, mire bólint. Odasietek hozzá, hogy segítsek neki felkelni.

Megfogom a karját, majd kivezetem a teremből. Megköszönöm az orvos munkáját, és elindulunk haza. Nem szeretem a kórházakat, sosem szerettem.

Az utcán megfogom a két vállat, és szembe fordulok vele.

-Ne hívjak taxit?- kérdezem. Nem akarom, hogy tényleg elfáradjon.

-Mi az a taxi?- kérdez vissza. Szóval erre sem emlékszik.

-Tudod mit? Hívok egyet. Nem akarom, hogy bajod legyen. Ülj le addig itt- vezetem oda az egyik ház kerítéséhez.

Leül rá, míg én előszedve a telefonom, felhívom az egyik taxi társaságot.

A kocsi hamar ide ér. Alan szemei hatalmasra kerekednek a sárga autó láttán, majd rám néz.

Felsegítem, majd az járműhöz vezetem, és be is ültetem.

Elmondom a címet, és a kocsi elindul. Nézem ahogy Alan az elsuhanó tájat szemléli gyermeki kíváncsisággal.

Egy percen belül megérkezünk a lakásomhoz. Kifizetem a sofőrt, majd kisegítem Alant az autóból.

-Bírni fogod a lépcsőt?- kérdezem, mivel a kórházban lifttel jöttünk le a másodikról, most meg a negyedikre.

Bólint, de nagyon bizonytalannak látszik. Úgy döntök kezembe veszem az irányítást, így lábai alá nyúlva felkapom. Elkezd csapkodni, mire rámosolygok.

-Nem ejtelek le ne aggódj.

Édesen szusszan egyet, majd fejét a mellkasomnak hajtja és lehunyja a szemeit.

Mire felérek a lépcsőn a kezeim és a hátam le akar szakadni.

Óvatosan lábaira állítom Alant, aki nagyon kapaszkodik a pólómba.

Kinyitom az ajtót és beljebb invitálom a lakásba.

Szemei elkerekednek, mire felkuncogok.

-Azta, nagyon szép ez a lakás. Te tényleg itt laksz?- kérdezi ámulatban.

-Igen itt, és most már te is.- csukom be magam mögött az ajtót- Gyere, körbe vezetlek.- mondom, miután segítettem neki levenni a cipőjét és a kabátját.

A karomba kapaszkodva követ a házban. Minden helyiségnél megállunk, hogy elmagyarázzam neki mi hol van.

A szobám ajtajánál megállok, és szembefordulok vele.

-Ez az én szobám, ide nem jöhetsz be. Oké?- mondom komolyan. Nem akarom, hogy meglássa a közös dolgainkat, főként nem a dobozt és annak tartalmát.

-Rendben.

-Ez viszont- vezetem a szemben lévő ajtóhoz- a te szobád- nyitom ki előtte az ajtót.

Látom, hogy a szemei elkerekednek és mosolyra húzza az ajkait. A látványra én is kénytelem vagyok mosolyogni. Jóérzés, hogy láthatólag kevésbé fél tőlem.

-Na? Tetszik?- érdeklődőm, mire felém pillant és bólint.

Elengedi a kezem és elindul az ágy felé. Ijedten nézem az óvatos lépteit. Olyan mint egy kisgyerek aki most tanul járni.

Leül az ágyra és elkezd rajta rugózni. Nekidőlök a falnak és úgy figyelem az önfeledt mosolyát.

-Csinálok ebédet, biztos éhes vagy-mosolygok rá én is. Lassan bólint, majd eldől az ágyon.

Kilépek az ajtón és a konyha fele veszem az irányt. Az elmúlt két hónapban megtanultam egy-két dolgok a főzésről, így már nem csak a spagetti az egyetlen étel amit el tudok készíteni.

A konyhába nekiállok főzni. Előszedem a rizst és felteszem főlni. Előszedek egy nagy adag sült krumplit is, mert nem tudom mit fog megenni és mit nem.

Mire végzek mindennel már három óra. Elindulok Alan szobája felé. Halkan benyitok, és a látványtól elmosolyodom. Az ágyon fekszik és édesen alszik.

Becsukom az ajtót, és elindulok tévézni, majd ha felkel akkor eszik.

Azzal a gondolattal ülök le a fotelbe, hogy jól van, és alszik a saját ágyában.