Melletted...Örökké -Befejezett- JAVÍTÁS ALATT

Ӝ12Ӝ

Hétvégén nem tudtam beszélni Alannal, mert nekem is dolgom volt, és feltételezem neki is. Ettől függetlenül a legboldogabb embernek éreztem magam mindvégig.

Reggel az ajtajához indulok, ahol az elmúlt héten mindvégig vártam rá. Hatalmas vigyorral a képemen állok meg a kapuban, lezserül a falnak döntve a hátam.

A mosolyom, viszont kezd elfogyni, amikor már vagy 10 perce állok a falnál, de Alan még mindig nincs sehol. Úgy döntök felcsengetek hozzá, hátha elaludt, ezért benyitok a kapun, és a főbejárathoz sétálok. Megállva a kaputelefon előtt ütöm be a huszonhármas számot, és várok, de semmi. Többször is felcsöngetek, majd csalódottan elindulok az iskola fele, hátha ott vár.

Ahogy belépek, rögtön futok a fotelek fele, hogy megkeressem. Csalódnom kell, amikor nem találom ott.

Sóhajtok, majd elindulok a terembe, ahol egy borzalmas fizikát kellek túlélni. Beülök az órára, de figyelni nem tudok. Folyton azon kattog az agyam, hogy mi lehet vele.

Miért nem szólt, hogy ne várjak rá?

Megszólal a csengő, mire a tanár bejelenti, hogy következő órán felelést tart. Sóhajtok egyet, majd úgy döntök megnézem az osztályánál, hátha ott van.

Lesétálok a lépcsőn, reménykedve, hogy az aulába találom, de ismét csalódok egyet, és visszaindulok az osztályába, hátha ott van.

Belépek, és rögtön körül kémlelek, de ő nincs sehol. Odalépek Ellenához, mire kérdőn felhúzza a szemöldökét.

-Nem láttad Alant?- kérdezek rá egyből.

- Nem, nem beszéltem vele. Miért?

- Nem tudom, péntek óta nem láttam, és utóbbi időben furcsán is viselkedett. Félek, hogy történt vele valami. Rossz előérzetem van.- ülök le vele szembe.

-Te és az előérzeteid- forgatja meg a szemét.- Lehet csak otthon alszik.

-Jó, de most ez más- fogom meg a fejem, figyelembe se véve az utolsó mondatát.

-Figyelj, ha ennyire aggódsz érte beszélj Khaittel, ott ül - mutat hátra, és visszatér a könyvhöz, amit eddig olvasott.

Nem értem mi van vele. Eddig ő is aggódott érte, most meg le se szarja. Felnézek az ismeretlen srácra. Nem tudom mi köze lehet Alanhez, de kiderítem.

Felállok, és odasétálva hozzá az asztalára tenyerelek. Annak a típusnak tűnik aki fél a nála idősebbeknél, úgyhogy ezt most kihasználom. Ijedten felém kapja a tekintetét, majd becsukja a könyvet.

-Beszélhetnénk?- kérdezem félredöntve a fejem.

-Pe...persze- kezd el dadogni

Elindulok a folyosóra, mire feláll és ő is követ. Érzem magamon a többiek pillantását, de ezt most pont leszarom.

A terem ajtajától nem messze állok meg szembe fordulva vele. Meghökkenve hátrál egy lépés, és a földet kezdi el pásztázni.

-Nem megverni akarlak, csak beszélni- teszem vállára a kezem, mire láthatóan megkönnyebbül.- De ha nem felelsz, akkor sort keríthetünk arra is- látom, hogy visszatér a félelem a szemeibe.

-Válaszolni fogsz igaz?- kérdezem, mire aprót bólint.

-Ismered, Alant? Alan Cox, az osztálytársad. Ismered igaz?- látom az arcán, hogy feszült, de most nem a félelemtől.

-Igen ismerem, de nem akarok róla beszélni- fordul sarkon, de a csuklójánál fogva visszarántom, és húzni kezdem a mosdó fele. Vonakodik, de azért jön.

Mikor beérünk lendülettel a falnak csapom, mire nyikkan egyet.

Mi van velem? Sose szoktam ilyen erőszakos lenni.

- Mit tudsz róla? Honnan ismered? - kérdezem ingerülten.

- Én... mi csak padtársak vagyunk. Vagyis voltunk. Múlthétig.

-Hogy érted, hogy csak voltatok?- kérdezem jóval higgadtabban.

-Amikor szerdán megkérdeztem , hogy mi van vele, mert furcsán viselkedett azt mondta, hogy üljek el mellőle. Ellenával is összeveszett, és a jegyei is romlottak, csak ezért kérdeztem meg! Nem tudom miért haragszik rám, de én semmi rosszat nem tettem! -kezd el velem kiabálni, majd miután végzett kirohan az ajtón.

A fejem a hideg csempének döntöm. Nem értem. Miért veszett össze mindenkivel, csak velem nem? Miért nem tudok róla semmit?

Az, hogy nem tudok a miértekre felelni csak még jobban fáj. Mi van ha csak otthon fekszik, és Ellenának van igaza?

Nem tudok mit csinálni, így úgy döntök, hogy majd suli után felnézek hozzá, hátha otthon lesz.

A nap hamar eltelt szerencsére, így, ahogy kicsengetnek rohanok is ki úgy ,mint akit üldöznek. Mit sem törődve a többiekkel, rohanok ki az épületből egyenesen a lakása felé remélve, hogy valaki majdcsak beenged.

Amikor oda érek szerencsém van, mert egy öreg néni pont akkor szeretne bemenni, így odarohanok, hogy kitárjam neki az ajtót, amit hálásan megköszön.

Szerencsére van időm elrohanni mellette, egyenesen fel az emeletre a 23- mas számú ajtóhoz. Bekopogok, de senki nem válaszol, és az ajtó is zárva van.

Felnyúlok az ajtó feletti ki nyílásba, ahol tartja a kulcsot, majd kinyitom az ajtót.

Rögtön berohanok, viszonylag halkan, hogyha alszik is ne ébresszem fel. Berohanok a konyhába, de ott nincs. Át rohanok a nappalin keresztül a fürdőbe, de sehol nem találom. Folyamatosan a nevét ismételgetem, hátha meghallja.

Végül a szobába indulok, de ott sincs. Egyre jobban kezd kiéleződni a félelmem, ahogy rájövök, hogy nincs itt.

Úgy döntök lenézek a boltba, hátha ott van. Kirohanok a lakásból, bezárva magam mögött az ajtót.

A boltba leérve, csak a régóta itt dolgozó Mrs. Marriett áll a pultban.

-Segíthetek? Ó, szia Jason, mit szeretnél?

- Jó napot! Nem látta Alant? Azt a fiút aki a napokban itt dolgozott.

-Ó, hogy ő- mondja némi gondolkodás után- pénteken mondott fel. Mindenkitől elköszönt, kár érte- sóhajtja

- És nem mondott semmi furcsát?- kérdezem utolsó reményként.

- Nem, nagyon rendes gyerek volt.

-Azért köszönöm, viszlát- fordulok ki a boltból letörten, és hazafele veszem az irányt. Nem tudom mi történt, de egyre jobban aggaszt ez az egész.

Eddig fel sem tűnt, hogy csak egy pólóban vagyok, így gyorsítok a lépteimen, de az agyam nem tud megnyugodni.

Mi történt vele?