Melletted...Örökké -Befejezett- JAVÍTÁS ALATT

Ӝ33Ӝ

Alan

Egész hétvégén nem beszéltünk Jasonal a szokásos köszönési körökön kívül.

Egyszerűen az az este teljesen beleéget a tudatomba. Ahogy megölelt, ahogy megcsókolt, az illata, minden. Az emlék darabok amik visszatértek, még nem elég, hogy kiderítsem, mi történt velem. Jasont nem kérdezhetem, mert csak hülyének nézne.

Megállok a tükör előtt és végignézek magamon. Hosszú ujjú felső és hosszú farmer. Magam sem akarom látni a sebeimet, nem még hogy mutogassam.

-Alan, indulunk!- hallom Jason hangját a szobám elől.

-Megyek!- kiáltom vissza.

Kilépek az ajtón, ahol beleütközök Jasbe.

-Mehetünk- motyogom lehajtott fejjel.

-Rendben, gyere- érinti meg a hátam.

Elindulunk, de nem tudom fékezni a gyomromban tomboló feszültségek. Rossz előérzetem van, nagyon rossz.

Egész úton nem szólunk egymáshoz, habár biztos érzi, hogy valami nincs rendben velem.

Percekig hallom, ahogy levegőket vesz ahoz, hogy rákérdezzen a gondomra.

-Héj- áll meg előttem, mire összehúzom magam- Minden rendben? Sápadtnak tűnsz.

-Persze, jól vagyok- motyogom.

-Ha haza szeretnél menni csak szólj- néz rám biztatóan. Megrázom a fejem.

-Jól vagyok. Menjünk.

-Rendben- áll vissza mellém, én pedig elindulok.

Mihelyt meglátom az iskolát fellélegzek. Jason egyszer csak megtorpan mellettem, mire én is megállok.

-Mi az?- nézek értetlenül rá.

-Gyere- húz be maga mögé.

Nem értem mi baja lehet. A kapuba meglátom Jamest, aki rám vigyorog és int egyet. Esélyem sincs reagálni, mert már az épületbe találom magam.

-Héj- szólok az előttem haladónak- eresz el!

Megáll majd visszafordulva rám néz. Sóhajt egyet, majd elengedi a karomat.

Elindulok a szekrényemhez, zsebembe keresve a kulcsot, de sehol nem találom. Több percig keresem mire szerencsére a táskámba meglesz, de így is késni fogok az óráról.

Kinyitom az ajtót és sietős mozdulattokkal kiszedem a könyveimet, és már rohanok is fel. Kettesével szedem a lépcsőket, mikor megszólal a csengő.

Berohanok a terembe, ahol már tart az óra.

-Elnézést kérek- mondom lihegve.

-Hogy képzeli, hogy késik az órámról?- ripakodik rám a tanár.

-Nagyon sajnálom- hajtom le a fejem.

-Ülj a helyedre- int nekem, én pedig engedelmesen helyet foglalok.

Nem vagyok képes figyelni, mivel egész órán magamon érzem az többiek pillantását.

Óra felénél megunom és felteszem a kezem.

-Tanár úr- mondom halkan- kimehetnék?

Komor arccal bólint, majd visszafordul a táblához.

Felállok és kisétálok a teremből.

A mosdó felé veszem az irányt, de amikor benyitok meglepve tapasztalom, hogy nem vagyok egyedül.

James néz vissza rám egy fejkendőt tartva a kezében.