Melletted...Örökké -Befejezett- JAVÍTÁS ALATT

Ӝ9Ӝ

Reggel korábban indultam iskolába, mint általában. Tudtam,hogy Alan mindig elsőnek megy be, ezért én is siettem, de mire odaértem, ő már az aulában olvasott.

Az arca mosolygott ugyan, de a szemei vörösek és kisírtak voltak. Odamentem mellé.

-Jobban vagy?- kérdeztem, miközben helyet foglaltam mellette.

-Aha, sokkal jobban.- mosolygott. Visszamosolyogtam rá, de a szemeiben valami más láttam, félelmet.

-Biztos vagy benne, hogy ne menjek át hozzád pár napra?

-Nem kell, megvagyok egyedül is.-legyintett. Úgy döntöttem nem firtatom a dolgot, nem akartam, hogy megsértődjön.

Percekig ültünk ott, mire megszólalt a csengő. Felpattant és rohanni kezdett. Sóhajtva felálltam, és az énekterem fele indultam. Reméltem, hogy a tanárunk előrukkol valami jó témával.

Besétáltam a terembe, pár lépéssel utánam Mr. Robins lépkedett. Hátramentem a szokásos helyemre, majd leültem.
A tanár elnézést kért, majd leült a székére.

Ahogy mindig, most is beénekeltünk, majd vártuk a folytatást.

Mr. Robins felállt, majd az asztal elé sétált, és neki támaszkodott. Nagyot sóhajtott, majd levette a szemüvegét és az asztalra tette. Mindenki feszülten ült, és várt.

-Most egy elég érdekes témát hoztam nektek. Biztos ismertek,vagy ismertetek olyan embereket, akik elrejtik, azt ami fáj. Mosolyognak, de belül összetörtek, félnek és segítséget akarnak kérni, de nem mernek, vagy csak nem tudnak. Az is lehet, hogy pont tőlünk várják el ezt a segítséget, de nem akarnak belerángatni minket, mert attól félnek, hogy azok akik őt bántják, azok minket is bántanának. Mert ezeket az embereket bántják. Lehet, hogy nem fizikailag, hanem lelkileg, de valamilyen módon biztosan ártanak nekik. Pedig ha nem akarnak minket belerángatni, az azt jelenti, hogy törődnek velünk. Az ilyen embereket meg kell becsülnünk, és ha rá jövünk mi vagy ki bántja, meg kell védenünk őket,nem szabad őket magukra hagyni, különben mindent feladnak, és elhagynak minket, örökre. - ezzel hátradőlt, és várta az óra végét jelző csengőt, ami nagyjából öt perc múlva megszólalt.

Felálltam,és az aula fele indultam. Kavarogtak a gondolatok a fejemben. Néha már azt hittem, hogy ez a tanár figyeli az életemet. Amikor a szüleim kiraktak, arról beszélt, hogy milyen nehéz egy kamasznak szülők nélkül, vagy amikor Alan szülei meghaltak, arról beszélt, milyen fontos a barátság a mai világban. Ijesztő, de legalább van értelme.

Leértem az aulába, ahol már Alan várt. Odajött hozzám, hogy együtt menjünk a szekrényeinkhez. Nem szólt semmit, csak amikor odaértünk.

-Figyelj, lenne kedved eljönni velem délután a cukrászdába?- nézett fel rám.

-Persze, de mi ez így hirtelen? Sosem szoktál megkérni, meg ha én kérlek meg akkor is vonakodsz.- mosolyogtam rá.

-Csak gondoltam a múltkori miatt.- nyitotta ki a szekrényét.

-Ja rendben, szívesen elmegyek. Akkor suli után?

-Suli után- mosolygott rám, majd bezárta a szekrényét.

Visszaindultam az osztályba, de valami nem hagyott nyugodni. Hiába tűnt Alan boldognak, sokkal inkább szomorúság tükröződött a szemeiben. Gondoltam, ha akarja ugyis elmondja mi bántja.

Az órák lassan teletek, nem akart vége lenni a napnak, de nagy sokára kicsengettek matekról is, és száguldhattam a szekrényekhez. Alan már ott várt és a szekrénynek dőlve írt valamit. Odamentem hozzá, mire rám nézett és elmosolyodva bólintott, jelezvén, hogy indulhatunk.

Csendben sétáltunk egymás mellett. Nem akartam faggatni, de láttam, hogy valami bántja. Megálltam, majd szembefordítottam magammal, a szemében könnyek csillogtak.

-Mi a baj?- kérdeztem gyengéden, mire egy könnycsepp folyt végig az arcán.

-Bár elmondhatnám-motyogta, majd megtörölte a szemét, és biccentett az épület felé.

Elengedtem, mire hátralépett, és bement az üvegajtón.Pár perc múlva utána mentem. A fedett teraszon találtam meg, ahol mindig is ültünk.

Leültem vele szembe. Odajött hozzánk egy pincér. Alan rendelt egy epres turmixot, én egy banánosat. Miután a hölgy elment, ránéztem a szemben ülőre. Az asztalt nézte.

-Akarsz róla beszélni?- kérdeztem ismét.

-Nem- rázta meg a fejét.

Hagytam a dolgot.

Ha nem akarja nem erőltetem

Kihozták az italokat, majd csendben inni kezdtük őket. Hamarabb végeztem mint ő, ezért elővettem a telefonom, és azt nyomkodtam, várva, hogy végezzen.

-Indulhatunk-mondta majd felállt. Követtem, és kifizettem helyette is az italokat. Furcsán nézett rám, mire vállat vontam. Elmosolyodott, majd elindultunk, ahogy mindig, most is hazakísértem. Megálltunk a háza előtt, és szembefordult velem.

-További szép napot.-köszöntem el tőle mire ő biccentett egyet, és sarkon fordult. Amikor eltűnt a láthatárról felsóhajtottam.

Nem tudom mi bánt, de ki fogom deríteni.-gondoltam, majd sarkon fordultam és elindultam haza.

Sziasztok!
Nem szoktam ide írni, de most megteszem, ugyanis a következő résztől visszaugrunk a jelenbe. Azért gondoltam így, mert ezeket a részeket csak ilyen "bevezetőnek" szántam, hogy felvázoljam a helyzetet, de innentől már újra a jelenbe leszünk.
További Szép Napot!😚