Melletted...Örökké -Befejezett- JAVÍTÁS ALATT

Ӝ27Ӝ

Nem szólok vissza, csak földhöz vágom a készüléket, ami recsegve törik be.

Nem tudom kontrollálni a dühöm, legszívesebben itt helyben kitekerném a nyakát annak a szemétnek.

Ő volt az. Ő bántotta Alant.

Felforr a vérem és egy lendülettel leverek mindent a polcról, amitől Totó rémülten fut el.

Ránézek az órára, ami szerint, most van vége a második órának.
Az utolsó óra után majd elmegyek Alan elé, nem hagyom, hogy az az őrült bántsa.

Totó leül velem szembe, én pedig valamivel higgadtabban lehajolok hozzá és megsimogatom a buksiját.

-Éhes vagy igaz?- kérdezem tőle- veszel neked valamit- állok föl mellőle, hogy a boltban vegyek egy adag kutyakaját.

Belépek az üzletbe, ahol egy nem várt ember fogad.

-Kicsim!- szól az anyám, akivel lassan két éve nem beszéltem.

Nem foglalkozok vele, csak megyek tovább az eledelekhez és levéve egy nagyobb kiszerelést a kasszához sétálok.

Hallom ahogy Shopia, mert így hívják az anyámat, folyamatosa beszél nekem valami olyanról, hogy meg akar bocsájtani.

Kifizetem a terméket, majd kisétálok az utcára, szembefordulva anyámmal.

- Ha meg akarsz bocsájtani miért nem tetted eddig?- kérdezem dühösen- Miért csak most keresel meg?! Itt volt két évet és te sehol nem voltál. Akkor miért nem jöttél?!

Megfordulok és indulnák a lakásom felé, amikor megfogja a karomat és visszaránt.

-Kérlek, Jason- mondja - én nem akartam, akkor sem, de nem volt más választásom. Kérlek hallgass végig, kérlek- fogja könyörgőre- apád nagyon beteg, kérlek, csak rád számíthatok.

-Mit akarsz te tőlem?- kérdezem fújtatva.

-Apád rákos, leukémiás. Csontvelőre van szüksége, de senki nem lehet donor a családból, csak te. Kérlek.

-Mi a biztosíték, hogy én jó vagyok? Vagy egyáltalán, egy okot mondj, hogy miért segítsek egy olyan embernek, aki kidobott és kitagadott csak mert meleg vagyok?

-Kérlek, legalább próbáld meg.

-Nem- mondom határozottan- kösz, de engem kihagyhatsz a családod életéből. Kérd meg valamelyik testvérét vagy tudom is én, csak engem ne- kitépem magam a szorításából és hazafele kezdek rohanni. Hallom, ahogy még utánam kiállt valamit, de nem figyelek rá. Ez nekem már túl sok.

Amint beérek a házba és becsukódik mögöttem az ajtó, összerogyok és bőgni kezdek. Nem tudom miért, talán csak a rengeteg feszültség miatt ami az elmúlt 24 órában ért.

Percekig zokogok a földön ülve, mígnem elapadnak a könnyeim. Felkelek és megigazítom a ruhám és kihúzom magam, erősnek kell maradnom. Alan miatt és magam miatt is.

Felnézek az órára, ami szerint fél órám maradt, hogy odaérjek a sulihoz. Megetetem Totót és leülök az asztalhoz. Gondolatok kavarognak a fejemben.

Meg kéne mentenem az apámat? Mi hasznom lenne belőle? Ő sem segített nekem soha semmiben, sőt még rátett egy lapáttal. De ő mégis csak az apám. Nem tudnák abban a tudatban élni, ha meghal, hogy megmenthettem volna.

A telefonomért nyúlok, ami azóta is a földön hever, és betárcsázom annak a nőnek a számát, akiről a legkevésbé gondoltam volna, hogy valaha fel fogom hívni.

Kicsöng, de szinte azonnal fel is veszi.

-Hallo?- kérdezi. A hangján hallatszik, hogy nemrég sírt. Elszorul a torkom.

-Én vagyok az- mondom bizonytalan hangon.

-Jason- mondja meglepetten.

-Vállalom a műtétet, nem miattatok hanem magamért- mondom ki, nehogy félre értse.

-Annyira köszönöm- mondja sírástól folytot hangon. Tudom mennyire szereti apámat, akármit tett mindig mellette állt.

-Nekem viszont most mennem kell- motyogom kinyomva a telefont.

Nem tudom, hogy jól döntöttem-e, csak remélni tudom, hogy igen.

Elindulok Alan elé bezárva magam mögött az ajtót. Nem szabad gyengének mutatkoznom, hiába törtem össze belül már több százszor a mai napon, ezt próbálom nem mutatni a külvilág felé.

Besétálok az épületbe és leülve a fotelomba várom, hogy Alan kijöjjön óráról. Csengőszó után meg is jelenik Ellenával az oldalán, akivel hangosan nevetnek valamin.

-Látom jó kedved van- mondom mosolyogva, mire mind a ketten felém kapják a fejüket- mehetünk?-kérdezem a fiútól.

-Aha-mondja, majd a lányra pillant- Holnap?

-Holnap- hangzik el a válasz vidáman. Nekik legalább jó kedvük van.

-Na gyere-mondom neki intve a fejemmel.

Még váltanak pár szót, de hamar beér engem. Kellemetlen érzés fogja el a mellkasom, ahogy folyamatosan Ellenáról beszél.

Féltékeny lennék? Nem hiszem, én nem vagyok féltékeny.

Mikor hazaérünk belé fojtom a szót.

-Szerelmes vagy?- kérdezem vigyorogva.

- Én nem- pirul el és besiet a szobába.

-Ó, dehogy nem- megyek utána, benyitva az ajtón.

Az ágyon ül ölében a kutyusával. Hihetetlenül aranyos így. Nyelek egyet mielőtt megszólalnék.

-Nekem elmondhatod-mondom leülve mellé, miközben a hátát simogatom. Ha egyenesen kimondja, az talán nem fog fájni annyira.

-Azt hiszem igen- mondja halványan elmosolyodva.

Úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon rúgtak. Nyelek egyet, ahogy a könnyek marni kezdik a szemem, de folytatom.

-Akkor mond el neki, vidd el fagyizni, azt szeretik a lányok-simítok végig a hátán, majd felállva mellőle. Honnan tudom mit szeretnek a lányok? Inkább csak azért mondtam, mert tudom ő szereti.

Át ballagok a szobába, hogy a mai nap folyamán már másodszor sírjam el magam.