Melletted...Örökké -Befejezett- JAVÍTÁS ALATT

Ӝ14Ӝ

Alan
+18!!

Egy fehér szobában vagyok. A falakon mindenfele fényképek a családomról, a barátaimról, és a szüleimről, a hátérben halk zene szól, egészen megnyugtató. Odamegyek a képekhez, és megérintem azt. A szemembe könnyek gyűlnek az emlékre. 5 éves voltam. A szüleimmel elmentünk az állatkertbe. Az volt az első és egyben utolsó eset, hogy oda mentünk. Tovább megyek. A következő képen én vagyok kétoldalt a szüleim. Már nem emlékszem hol készült a kép, de a szüleim láttán, megint elszorul a torkom. Megakarom érinteni a képet, ám az eltűnik. Körbe nézek, már nem a szobában vagyok, hanem egy folyosón. A falakról vér csöpög. Hátra tántorodok, ám valami megállít. Nem merek megfordulni. Ahogy előre nézek, egy ajtó nyílik ki előttem. Nem látom ki van benn. Előre sétálok lassú léptekkel, a falakon egyre több vörös csepp folyik le, ahogy előre haladok. Morajlást hallok, hátra nézek és látom, hogy a padló kezd elfogyni mögöttem. Elkezdek rohanni, de az ajtóhoz nem kerülök közelebb. Meghallok egy ismerős hangot. Az a fehér teremben Jason áll kikötözve, véresen. Megállok, de kár volt, mert a padló elfogy alattam és lezuhanok.

Hirtelen ülök fel az ágyon, amin sejtésem szerint fekszem. Kár volt, mert a hátamba éles fájdalom nyilal. Nyögve körbe nézek, ugyan az a fekete pinceszoba, azzal a különbséggel, hogy kaptam egy matracot, és egy takarót is, ha már a ruháim nincsenek rajtam.

Lassan vissza fekszem, de csak az oldalamra tudok, mert a tegnap nyomai kegyetlenül fájnak. Behunyom a szemem, hogy elfeledkezhessek a fenekemben érződő tompa fájdalomról is.

Hallom, hogy nyílik az ajtóm, de próbálom csukva tartani a szemem. Hallom, hogy lerak valamit a földre, majd legugol mellém, és a hajamat kezdi simogatni, amitől nekem futkos a hátamon a hideg, de nem jó értelemben.

- Sajnálom- sóhajtja, miközben a hajamról áttér az arcomra- csak a sokadik menet után vettem észre, hogy kiütötted magad.- hallom ahogy halkan kuncog, majd feláll mellőlem.

-Mindegy is, hoztam be neked ételt, csak később jövök, addig is élvezd az életed.- hallom a kemény lépteit, majd az ajtó nyikorgását és a kulcs zörgését.

Kinyitom a szemem, hogy megnézzem, mit hozott nekem. Egy palack víz és két szendvics. Hát elhízni nem fogok tőle.
Kinyújtom a karomat, hogy elérjem, ekkor látom meg a csuklómon lévő vágást, amit valószínűleg a bilincs okozott, valamint a karomon végig húzódó sebet, amit pedig az ostor.

Úgy döntök nem eszek a szendvicsekből, nem tudni mit rakott bele. A palack víz még nincs felbontva, ezért azt kezdem el inni, majd vissza is fekszem az ágyamra.

Elkezdek gondolkodni.
Vajon Jason észrevette a levelem? Ha igen nem tartom valószínűnek, hogy kibontotta.

A számhoz emelem a kezemet, és visszagondolok a csókra. A sós könnyek lassan folynak végig az arcomon, ahogy becsukom a szemem. Hiányzik, de kegyetlenül. Nem tudom látni fogom-e még valaha, az is lehet, hogy ez lesz az utolsó napom.

Mivel Tom azt mondta nem jön vissza egy darabig alszok egy kicsit. Addig sem gondolok semmire.

Egy fehérhomokos tengerparton futkosok, pálmafákkal körbe véve. Sehol senki, egyedül vagyok. Meglátom hogy valaki áll előttem. -Jason!- kiáltok fel. Nem fordul meg, csak áll egyenesen. Odarohanok hozzá és hátulról átölelem. Beborul az ég, és minden elsötétedik. Nem Jason az, hanem Tom. Kajánul vigyorog, én pedig hátrálni kezdek. Körbe nézek, már nem a tengerparton vagyok, hanem a cellámban. Amikor visszafordulok, már nincs előttem senki, csak Jason... holtan.