Melletted...Örökké -Befejezett- JAVÍTÁS ALATT

Ӝ2Ӝ

Miközben hazafele tartottam beugrottam a boltba vásárolni valami ehetőt. Hamar végeztem és elindultam a park fele ahol mindig menni szoktam. A park csendes volt, a közepén egy kis tó állt, ahol nyáron kacsák úszkáltak, de most be volt fagyva.

Elmentem a szokásos úton,amikor egy hang csapta meg a fülemet.

-Remélem, betartod a szavad- szólt a hang idegesen.

Gyorsítottam a lépteimen, így hamar kiértem a parkból.

Már csak az kéne, hogy beleüssem az orom egy ilyen ember ügyébe- gondoltam,mikor kiértem az utcára.

Nem lakom messze, a sulitól csak 5-6 percnyire. Persze ebbe nincs benne a vásárlás és egyéb dolgok.

Hamar felértem a másodikra ahol lakom, egyedül. A szüleim kidobtak amikor tizenhat lettem. Nem kellettem nekik, így eljöttem és azóta is itt lakom. Kerek egy éve.

Alannek sincs jobb családi háttere. A szülei meghaltak és egyedül él. Sokszor próbáltam rávenni arra,hogy költözzön hozzám, de nem akart, így nem erőltettem.

Belépve a házba lerúgtam a cipőm és ledobtam a kabátom, majd a konyha fele vettem az irányt.

Elgondolkodtam,hogy ki lehetett az a férfi a parkba.
Nem ismertem fel a hangját, pedig a környéken mindenkit ismerek.

Csináltam magamnak egy kávét, majd leültem a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Valami híradó ment rajta, ezt hamar elnyomtam, és inkább a fekvést választottam elfoglaltságnak. Lehunytam a szemem, majd elnyomott az álom.

Hajnali 5-kor keltem fel a kanapén. Mivel már csak pár óra volt a suliig nem feküdtem vissza aludni.

Elmentem a fürdőbe. Fogat mostam és letusoltam,mivel tegnap ez kimaradt. Felvettem egy egyszerű fehér pólót, és fekete farmert, és kimentem inni valamit.

Miután mindennel végeztem 6 óra lett. Csináltam egy kávét, amit megittam gyorsan, majd elindultam a suliba.

Belépve a kapun elindultam Alan keresésére. Ugyan ott ült ahol tegnap, csak most a telefonja volt a kezében.

Egy fekete farmerben volt kék felsővel a fején sapka. Kicsit mintha sápadt lett volna, de ez szinte észrevehetetlen a fehér bőrén.

Odasétáltam hozzá, és le is ültem mellé.

- Jó reggelt.- köszönt fáradtan.

-Jobbat- köszöntem én is- nem aludtál jól?- kérdeztem rá.

-Csak keveset- nyomott el egy ásítást.

- Milyen órád lesz?- érdeklődtem.

-Földrajz- mosolyodott el. Ez volt a kedvenc órája.

Már szólaltam volna meg, amikor megszólalt a telefonja. Idegesen felvette, majd bocsánatot kérve tovább állt.

Furcsán néztem utána, de végül túl tettem magam rajta.

Felálltam és elindultam a terem fele, ahol órám volt. Lassan sétáltam fel a lépcsőn,az ének terem fele. Besétáltam az ajtón, és a hátsó padhoz indultam, ahol ülni szoktam.

Nem szeretem az ének órákat, nincs jó hangom, de a tanárunk gyakran filozofál különböző dolgokról, amiket szeretek hallgatni mivel sokszor köze van az életemhez.

A tanárunk belépett a terembe, majd helyet is foglalt.

Egy rövid beéneklés után hátradőlt a széken, pont úgy, ahogy mindig is szokta a "beszéde" előtt.

-Tudják emberek- kezdett bele Mr.Robbins- a mai világban, senki sem lehet biztos semmiben. Sokan azt hajtogatják, hogy mindenki törődjön a saját dolgával, de ez nem mindig igaz. Néha körül kell nézni a világban, hogy felismerjük azt akinek segítségre van szüksége. Lehet, hogy ez az ember az egyik ismerősünk vagy barátunk, csak mi vagyunk olyan vakok és nem vesszük észre, hogy bajban van. Lehet ha megkérdezzük tőle, hogy "Mi a baj?" vagy, hogy "Van valami gond?", akkor ő csak mosolyogva, azt mondja" Minden a legnagyobb rendben". Pedig közben belül semmi nincs rendben. Sír, és üvölt, csakhogy végre segítsenek neki, de nem meri kimondani. És tudják, miért? Azért mert fél, fél hogyha kimondja elítélik, megvetik, és akkor semmi nem lesz jobb, sőt minden csak rosszabb lesz, de az is lehet, hogy egyedül akarja megoldani, hogy bizonyítsa "Én is jó vagyok valamiben", " Én is érek valamit". Minden ilyen ember egy kis virág, amely bent tartja magában, a szirmok között a gondjait, amelyeket szorosan összezár. Lehet, hogy ezt a csatát megnyeri, de az is lehet, hogy az életével fizet érte. Ha pedig ez utóbbi történik, mindenki fogja a fejét, hogy mi lett volna ha. Pedig ha nincs ott az a "ha", hanem megtesszük, akkor megoldást találhattunk volna neki. Én nem azt mondom, hogy szóljunk bele mások életébe, hanem azt, ha látjuk, hogy baj van, akkor kérdezzük meg mielőtt késő lenne. Most biztos azt kérdezik maguktól, hogy mi van akkor, ha nem mondja el? Akkor bizonyítani kell neki, hogy nem fogjuk bántani, nem akarunk visszaélni vele, abban, hogy ő megbízott bennünk. Egy idő után megfogja érteni és elfogja mondani azt, hogy mi bántja, ki fog nyílni nekünk. Ki fogja önteni nekünk a szívét. Mi pedig segíthetünk neki, de innentől ránk bízta magát, ha eláruljuk, akkor ő is elárulja magát, és azt sose bocsátjuk meg magunknak. Ha valaki visszaél a bizalmaddal, akkor minden csak rosszabb lesz.- fejezte be, és szinte azonnal megszólalt a csengő.

Elgondolkodtam. Mi van ha Alan is egy ilyen "virág"? Van valami baja, de nem akarja elmondani?

Miközben elmélkedtem egy lány állított meg. Rögtön felismertem. Ellena volt az, Alan osztálytársa.

-Nem láttad Alant? Nem jött be órára.- kérdezte aggódva.

Elcsodálkoztam. Alan nem ment be a kedvenc órájára? Ez nem rá vallt.

- Nem, nem láttam, de ha megtudok valamit szólok.

- Rendben. Én is- mondta, és már el is rohant.

Előkaptam a telefonom, majd rögtön őt kezdtem hívni. Elsőre fel nem vette, csak másodjára.

- Alan! Hol a jó büdös francban vagy?- kérdeztem rá azonnal.

- Csak leugrottam a kávézóba.- szólt bele, hosszas habozás után.- Hamarosan ott leszek ígérem.

- Ajánlom, hogy itt legyél.- motyogtam dühösen, pedig nem voltam az. Sokkal inkább ijedt, de ezt jobb volt nem mutatni.

Kinyomtam a telefont, majd leültem a fotelbe ami előtt addig álltam.

Ha ideér lesz mit megmagyaráznia- mondtam magamban.