Melletted...Örökké -Befejezett- JAVÍTÁS ALATT

Ӝ5Ӝ

1 hét múlva

1 hete nem láttam Alant. Nem mentem be a boltba sem, mondjuk étvágyam sem nagyon volt. Iskolába nem jött, ezért ott nem kellett kerülnöm. Nem beszéltem senkivel. A suliban a sarokban ültem, magányra volt szükségem. Otthon is csak lefeküdtem, nem akartam kimenni sehova.

Reggel úgy indultam iskolába, mint az elmúlt hét minden napján. Mivel a karom nem gyógyult be teljesen bekötöttem. Nem akartam, hogy meglássák a sebet. Főleg, hogy még kettő is csatlakozott hozzá. Azokat már én csináltam. Ki akartam engedni magamból azt a fájdalmat, amit éreztem.

Belépve a suli ajtaján meg sem álltam az auláig. Minden reggel oda mentem, reménykedve benne, hogy láthatom, ha el is küld legalább láttam. Aznap reggel is úgy mentem oda, hogy nem lesz ott.

Már fordultam volna vissza , amikor megtorpantam. Ott ült a szokásos helyünkön, és tanult. Jobban nézett ki, mint eddig. Az arca mosolygós volt, és a tollát rágcsálta, viszont valami nem kerülte el a figyelmemet. A haja. Szőke lett, ami csak dobott a "cukiság mérőjén"(már ha van ilyen).

Nagy levegőt véve odasétáltam hozzá, és megálltam mellette. Nem néztem rá, a szemeim úgyis vörösek voltak, a sírástól. Sokan azt mondanák, hogy miért sírok amikor csak a legjobb barátom. Nekem több mint barát. Ő húzott ki a pácból amikor a szüleim kidobtak, és én is ugyanígy segítettem neki, amikor meghaltak a szülei. Nem tudtam nélküle élni, egy részemmé vált.

Amikor felnézett rám elkomorult az arca, de most valami mástól, nem láttam mérget a szemében, sokkal inkább bánatot. Megköszörültem a torkom.

- Zavarok?- úgy kérdeztem, mint aki azt várja, hogy leüvöltsék a fejét, és valahol belül erre is számítottam.

-Nem.- ahogy ezt kimondta felemeltem a fejem. Fejével a fotel fele intett, én pedig rögtön leültem.

- Én- kezdett bele- sajnálom.Nem így kellett volna reagálnom.

- Én sajnálom, hogy beleszóltam az életedbe, nem kellett volna.

Felém kapta a tekintetét, majd a feje lejjebb vándorolt. Imádkoztam nehogy észrevegye a karomon lévő kötést. A szeme egyszer csak megállt, és ijedten felém kapta a tekintetét. Lehajtottam a fejem. Tudtam, hogy meglátta.

- Ugye nem?- kérdezett rá halkan. Csak lejjebb hajtottam a fejem, nem bírtam válaszolni.

Felállt, majd a karomnál fogva berángatott a mosdóba. Kérdően néztem rá,mire ő a csuklómra mutatott. Sóhajtva levettem az anyagot.

Az amelyiket a szilánk okozta elkülönült a többitől. Láttam, ahogy Alan szemei nagyra nyílnak, majd könnyel telnek meg.

-Miért csináltad?- kérdezte elhaló hangon. Elszorult a torkom. Nem tudtam válaszolni.

- Nem kellett volna ezt csinálnod, főleg nem miattam.- könnyek folytak végig az arcán. Magamhoz rántottam, hagytam, hogy a vállamon sírja ki magát. Fejemet a fejére támasztottam, ami nem volt nehéz tekintve, hogy fél fejjel alacsonyabb nálam.

Körülbelül öt percig sírt, mire le tudott nyugodni. Elhúzódott tőlem, majd megtörölte a szemét. Épp időben, mert pont akkor szólalt meg a csengő.

- Menj órára, majd beszélünk.- biccentettem az ajtó felé a fejemmel.

- Ne csinálj hülyeséget- figyelmeztetett. Elnevettem magam. Megforgatta a szemét, majd kiment a helyiségből.

Visszatekertem a kötést a kezemre, és én is mentem órára.
Lassan lépkedtem a folyosón. A terem, ahol órám lett volna, a másodikon volt. Tudtam, hogy a tanár le fogja ordítani a hajamat is ha kések, de most ez sem érdekelt. Úgy éreztem végre elrendeződött az életem.

Megálltam a terem ajtaja előtt, és lassan benyitottam.

-Elnézést a késésért.- húztam ki magam.

- Jason, több mint 10 percet késtél, szerinted elnézem? Menj le az igazgatóhoz.- Mondta szigorúan.

- De...- álltam volna ki magam mellett, de ő közbevágott.

- Nincs semmi de! Menj le az igazgatóhoz. Nem mondom még egyszer!

Sóhajtva kifordultam a teremből, és az igazgatói iroda felé vettem az irányt.

Halkan bekopogtam, majd miután meghallottam, hogy bemehetek, benyitottam.

- Tanár úr! Késtem óráról, és leküldtek magához.

- Jason Gray! Sok van már a rovásán, tudja?

-Tudom.

- Rendben, büntetést szabok ki magára- felnéztem. Büntetést? Ezt ő sem gondolta komolyan.- 2 hét elzárás. Holnap kezd. Mehet- intett.

Kifordultam.

Mit fogok én csinálni 2 hétig egy teremben?- háborogtam.

Visszamentem a terembe, és csak nap végén jöttem ki onnan. Rögtön indultam, hogy megkeressem Alant. A szekrényénél ácsorgott. Odamentem hozzá.

-Van kedved elmenni ma délután a parkba?- kérdeztem rá rögtön- Elzárást kaptam.

- Megint miért?- faggatott.

-Majd elmondom.

- Oké kimegyek veled.- mosolygott rám. Örültem, hogy újra mosolyogni láthatom.

Suli után az iskolával szemben lévő téren találkoztunk. Bevárt engem, majd onnan indultunk a park fele. Hamar odaértünk. Az egész út során teljesen csendben voltunk. Leültünk a park közepén lévő szökőkút mellé, ami most nem működött.

- Na szóval- kezdett bele- miért is kaptál, te elzárást?

- Késtem óráról.- zártam le a témát.

- Ezért?- fonta fel a szemöldökét.

-Igen ezért- néztem rá, mire mindketten elnevettük magunkat.

- Na szóval- mondtam öt perc nevetés után- hogy- hogy szőke lettél?- igen, azóta sem tudta elkerülni a figyelmemet.

-Gondoltam, miért ne? Tetszett ez a szín. Vagy? Nem tetszik?

-Jól áll- szívem szerint, azt mondtam volna, hogy "nagyon cuki vagy vele",de nem akartam, hogy félre értse.

-Örülök- vigyorgott rám.

Percekig csak ott ültünk, majd egyszer csak megszólalt, a mellettem ülő telefonja. Felé kaptam a fejem.

-Mennem kell!- köszönt el hirtelen.- Majd beszélünk.

-Rendben- villantottam fele egy mosolyt- Viszlát- intettem neki.
Felálltam, és elindultam hazafele, hatalmas mosollyal az arcomon.