Melletted...Örökké -Befejezett- JAVÍTÁS ALATT

Ӝ32Ӝ

Nagyon szépen köszönöm a 4K-t, szuperek vagytok 😃

Reggel mikor kinyitom a szemem, az első amit megpillantok Alan haja, ahogy az ágy másik végében összekuporodva fekszik, nekem háttal.

Az eső szerencsére már nem esik, de az eredménye megvan. Ide látom a káoszt ami kint uralkodik.

Felállok és az utcára néző ablakhoz sétálok. Mindenhol leszakadt ágak, villanyvezetékek. Sóhajtok egyet, ahogy rájövök, valószínűleg napokig nem lesz áram.

Visszanézek az ágyamban békésen szunyókáló fiúra. Mellé sétálva betakarom, majd kiindulok, hogy készítsek valami ehetőt, habár nehéz lesz áram nélkül.

Veszek elő egy kenyeret, majd egy tányérra rakva megkenem vajjal és rakok rá parizert.

Leülök, amikor Alan előlép a szobából, a fejét fogva.

-Jól vagy?- kérdezem aggódva. Bólint, majd leülve elém fejét a falapra hajtja.

-Csak fáj a fejem- motyogja.

Előrenyúlva megsimogatom a fejét, mire felszisszen.

-Nem nézel ki valami jól-motyogom.

Nem válaszol, csak tovább nyöszörög. Felemelem a kezem, ami legnagyobb meglepetésemre véres. Előre nézek, de nem látok semmit, csak az üres szobát. Sötétség lesz úrrá a szobán, mire felállok. Már nem csak a kezem véres, hanem mindenem.

Halk kiáltást hallok a szoba felől, így arra rohanok. Alan az ágy mellett fekszik és nem mozdul.

Szivem a torkomba dobog, ahogy meglátom, meghalt.

Hirtelen riadok fel, verejtékben úszva. Körbe nézek Alant keresve, aki mellettem fekszik, Dorotthyt ölelve magához. Visszadőlök, mire látom, kinyitja a szemeit.

-Jól vagy?- kérdezi.

-Jól vagyok, pihenj- simogatom meg a fejét, ami szerencsére most tiszta marad.

Közelebb kúszik hozzám, fejét a mellkasomra hajtva.

-Mi az?- kérdezem.

-Jó az illatod- motyogja.

Elmosolyodom, majd megsimogatom a fejét. Szívem hangosan ver, talán még ő is halja. Ha nem hagyja abba gyorsan amit csinál problémáim lesznek. Magam mellé nyúlok és felkapcsolom a kislámpát, ami szerencsére felvillan, halvány fénnyel töltve be a helyiséget.

Hallom ahogy az eső veri az ablakot, de már jóval halkabban.

Alan megáll, majd mellém gördülve elmosolyodik.

-Na mi az?- kérdezem az oldalamra fordulva.

-Csak olyan ismerős ez a jelenet- mondja mosolyogva.

-Ezt, hogy érted?- kérdezem aggódva. Nem térhettek vissza az emlékei. Az nem lehet.

- Nem tudom, csak úgy- fordul felem szembe.

Lenézek a karjára, ahol tisztán kirajzolódnak a hegek.

Észre veszi, hogy figyelem,mert elkapja a karját és lesüti a szemeit.

-Sajnálom- motyogom.

-Nem a te hibád- mondja halkan- nem csak a karomon vannak hegek- suttogja, mire felkapom a fejem, nem tudtam, hogy máshol is lennének neki- a hátam is tele van vele.

-Megnézhetem?- kérdezem meg, magam sem tudom miért. Bólint, majd felül nekem háttal. Én is követem a példáját, megemelve a pólóját. Elém tárul a rengeteg kisebb-nagyobb vágás, amik az egész hátát beterítik.

Óvatosan végigfuttatom az ujjamat az egyik hegen, mire felszisszen.

-Nagyon fáj?- engedem le az anyagot, mire ismét szembe fordul velem.

-Nem annyira- hajtja le a fejét. Megölöm azt a James gyereket, megölöm.

- Hogy érezted magad Ellenával?- váltok témát.

-Jó volt- mondja, nem túl nagy lelkesedéssel.

-Nem úgy hangzik.

-Csak, tudod- vakarja meg a tarkóját- nem úgy végződött a nap, ahogy elterveztem.

-Hogy-hogy?- vonom fel a szemöldököm kérdően.

-Mielőtt eljöttünk volna megcsókolt- suttogja az utolsó szót.

Az, hogy nem ő kezdeményezett valahol megnyugvással tölt el, de mégis elszorítja a mellkasom.

-Összevesztetek?

Nem válaszol, csak egy bólintással jelzi a választ. Magamhoz ölelem, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcán.

-Ki fogtok békülni, tudom- simogatom a hátát.

Lassan enyhül a sírása és a szemét törölgetve elválik tőlem.

-Köszönöm- emeli rám a tekintetét.

-Mit?- nézek rá kérdően.

-Hogy vagy nekem- mosolyodik el.

Én is elmosolyodom, majd magamhoz ölelem.

-Szívesen, és én is köszönöm, ugyan ezt. Átölelem a derekát, míg ő kezeit a nyakam köré fonja.

Arcát felemeli, így szembe néz velem. Pillantásom az ajkaira siklik, mire nyelek egyet.

Nem tehetem meg, nem szabad, majd ha ő kezdeményez.

Figyelem az arcát, ám nem vélek rajta felfedezni semmi különöset.

Karjai még mindig a nyakam körül foglalnak helyet, így arcunk tényleg nincs messze egymástól.

Úgy döntök, vagy életem legrosszabb vagy legjobb döntése, de megteszem. Előre hajolva ajkaimat az övére tapasztom, de nem teszek semmit, várok.

Nem mozdul így lassan megmozdítom az ajkam, de ő még mindig mereven ül a helyén.

Elválva tőle a szemébe nézek, amik mereven egy pontra fókuszálnak.

Rám pillant, mire elszégyellem magam.

-Sajnálom- engedem el.

-Mi... mi már csókolóztunk valaha is?- kérdezi bizonytalanul.

Nem válaszolok csak lehajtva fejem bólintok.

-Visszatértek az emlékeid?- kérdezek ijedten.

-Nem- hajtja le most ő a fejét- még mindig nem.

Megnyugodva ölelem magamhoz, de szinte azonnal el is engedem.

-Feküdj vissza, pihenned kell- mondom neki, lekapcsolva a villanyt.

Visszahelyezkedik, de most háttal nekem.

Elszontyolodva fekszel vissza. Már rosszul kezdődik a napom.