Melletted...Örökké -Befejezett- JAVÍTÁS ALATT

Ӝ19Ӝ

2 hónap múlva

2 hónap. 2 kínkeserves hónapot kellettem átélni, nélküle. Mindennap bejártam hozzá a kórházba, reménykedve benne, hogy felkel, de eddig semmi nem történt és az orvosok is kezdenek kételkedni benne, hogy valaha fel fog kelni, és be kell valljam én is.

A boltból tartok a kórház fele. Most kivételesen nem vásárolni voltam, hanem dolgozni. Még mindig nem sikerült kifizetnem a tartozásom, így elég szűkösen élek, de azért élek.

A sulit is egyre nehezebb folytatnom, lehet abba hagyom. Kb. az összes tanár rám van szállva, amióta ott is kiderült az eset. Mindenki róla kérdezget, de én nem tudok és nem is akarok válaszolni.

Megszorítom a kezemben lévő csokit, amit neki viszek. Minden nap vittem neki valamit, hátha felkel, de nap végén mindig a nővéreknek adtam.

Kezdek kétségbe esni, mert félek, soha nem fog felkelni. Soha nem mondhatom el neki mit érzek.

Beérek az épületbe, ahol már szinte mindenki ismer. Én vagyok a fekete hajú srác, aki minden nap bejár a "szerelméhez".

Köszönök a nővéreknek, majd benyitok a szobájába. Ugyan ott fekszik, ahol tegnap hagytam. Lélegeztetni nem, aminek örülök.

Leülök az ágya melletti székre, és megfogom a kezét. A csokit lerakom a szekrényére, majd az arcára nézek.

-Mindenkinek hiányzol- kezdek bele a szokásos beszédembe, amit mindig eljátszok neki- a suliban is mindenki rólad kérdez. Remélem hamar felébredsz.
Mély levegőt veszek, majd úgy folytatom.
-Szeretném ha, felkelnél. Szeretném ha, hozzám költöznél- nézem a rezzenéstelen arcát- szeretném ha, szeretnél- csordul le egy könnycsepp az arcomon.

Az arca még mindig mozdulatlan. Nem tudom, hogy halja-e amit mondok neki, azt mondják azok akik kómában vannak értik amit mondanak nekik.

Elveszem a csokit az asztalról, majd a kezébe rakom.

-a kedvencedet hoztam- mosolyodom el- ha felébredsz hozok neked még.- simítom meg az arcát.
Hátra dőlök a széken, és csak figyelem őt.

Óvatosan a keze alá nyúlok, és lágyan megszorítom neki, hogy érezze, itt vagyok.

A teste még mindig tiszta heg, és haja sem nőtt vissza teljesen. Hízni nem hízott, mivel nem tudott enni, de egyébként jobban néz ki.

Elmerengek az emléken, amikor én találtam meg hasonló állapotban, a tesiterem szertárában. Nagyon aggódtam érte, de ő csak annyit mondott "Megérte".

Elmosolyodok, mire enyhe szorítást érzek meg a kezemen.
Az arca fele veszem az irányt, hogy jól érzékeltem-e a mocorgást.

Az arca enyhe grimaszba torzul, majd lassan elfordítja a fejét, felém. A szívem hevesen kezd verni. Megnyomom a nővérhívót, majd várok.

-Alan... Alan- szólongatom halkan- Alan nézz rám

Lassan felém fordítja a fejét, majd résnyire nyitja a szemét.
-Alan- mondom szinte suttogva
-Ki- köszörüli meg a torkát-Ki az az Alan?

A szívembe jeges kéz markol. Nem emlékszik magára? Ez azt jelenti, hogy...
-Alan tudod ki vagyok?-kérdezem kétségbe esetten. Ahogy lassan megrázza a fejét, el szorul a torkom.

Belép az orvos, és kiküld a szobából, hogy nyugodtan megtudja vizsgálni.

Leülök a váróba, és a térdemre könyökölök és összekulcsolom a kezem a tarkómnál.

Nem emlékszik. Nem emlékszik semmire.- csak ez zakatol a fejemben.

Az orvos nagyjából 5 perc múlva kilép, és odasétál hozzám. Fel áll ők a székről, és várakozóan nézek rá.

-Nos -kezd bele- úgy tűnik elvesztette az emlékezetét. Nem tudjuk vissza fogja-és kapni valaha, de reménykedjünk. Most átvisszük a baleseti osztályra, és majd onnan engedik haza, pár napon belül.

-Rendben, Doktor úr, nagyon köszönöm a munkáját.- rázok vele kezet, majd visszasétálok Alanhez.

-Szia- mondom neki miközben leülök mellé a székre. Nem válaszol csak értetlenül néz rám. Nem fogok neki semmit elmondani, ha visszanyerni az emlékeit, majd úgyis rájön mindenre- Jason vagyok- simogatom meg a kezét, se kihúzza az érintésem alól. Nagyot dobban a szívem.

-Honnan ismerjük egymást?- kérdezi bizonytalanul.

-Mi nagyon régóta barátok vagyunk. Hidd el, nem akarok ártani neked. - mosolygok rá kedvesen. - Most átszállítanak egy másik szobába, és onnan engednek haza.

-Haza?- kérdezi- De én nem tudom...

-Ne aggódj, -fojtom bele a szót- amíg jobban nem leszel, hozzám költözhetsz.- simítom meg újra a kezét, és most szerencsére hagyja is. Bizonytalanul bólint, én pedig elmosolyodok.

Így lesz a legjobb.

Egy nővér jön be, mondván, hogy előkészítették a helyét a másik osztályon.

Felállok mellőle, megvárom míg kitoljál, és úgy kezdem követni.
Nem tudom örüljek-e vagy legyek elkeseredett. Egy részem megnyugodott, viszont a másik részem csak még idegesebb lett.
Azzal nyugtatom magam, hogy legalább felkelt. Amíg nem térnek vissza az emlékei, addig legalább nem emlékszik, azokra a dolgokra, amit ott tettek vele.

Besétálok mellé a szobába, és biztatóan rámosolygok

-Minden rendben lesz.- suttogom neki