Melletted...Örökké -Befejezett- JAVÍTÁS ALATT

Ӝ17Ӝ

Ránézek a mellettem fekvő órára. Reggel 7 óra. Mivel nem beszéltem meg vele, hogy reggel vagy este találkozunk, ezért most is oda megyek, hátha ott lesz.

Felülök az ágyamon, és az asztalra nézek, ahova már kikészítettem tegnap este a pénzt. Nem volt könnyű összeszedni, de sikerül és csak ez számít. Nagy részét kölcsönkértem, ezért vissza kell majd fizetnem.

Nyögve felülök az ágyon, majd kikászálódom. A fürdőben megmosom az arcom, és a fogam.

Mivel nem tudom, hogy hogyan kéne megjelenni egy ilyen "találkozón", ezért egy laza fekete farmert és egy sötétebb pólót veszek fel.

Kimegyek a konyhába, és készítek magamnak egy kávét. Nem tudom mire számítsak. Lehet már nem is él.

A gondolatra összeszorul a szívem. Nem akarom őt elveszíteni, főleg nem így. Félek, mi lesz ha látni sem akar? Vagy úgy dönt jó neki ott ahol most van.

A kávé már egészen kihűlt a kezemben, de még nem ittam meg. Lerakom qz asztalra, majd visza sétálok a szobámba és az iskolatáskámba rakom a pénzt.

Össze cipzározom, majd kiviszem a nappaliba. Felkapom a kabátom, és a sálam és hátamra veszem a táskám.

Az erdő nagyjából tíz percnyire van innen, ezért autóba ülök.
Nem szeretek vezetni, a jogsit is csak amolyan muszájból raktam le, de most jól jön.

Nincs saját autóm, ezért ezt is kölcsön kértem.

Beszállok, és az anyósülésre dobom a fekete táskát. Kihajtok a parkolóból, és az órámra nézek. Van tíz percem odaérni. Ez autóval olyan öt perc.

Ahogy közelítek az erdőhöz, az út is úgy kezd egyre rosszabb állapotúvá válni, míg teljesen eltűnik az aszfalt, és csak a földes út marad.

Pár tíz méter választ csak el a bejárattól, mikor meglátok egy alakot, egy kisbusz csomagtartóján ücsörögni. Leállítom az autót, majd kiszállok kezemben a táskával.

Fekete ruhában van és sálat valamint sapkát visel, így nem látom az arcát. Megállok előtte pár méterre, mire feláll.

-Hoztad?- kérdezi mély hangon.

-Hol van?- kérdezek rá rögtön.

-Megtudod, ha odaadod a pénzt.

Nem tehetek mást, ledobom elé a táskámat, úgyse volt már rá szükségem.

-Most mond meg hol van!- utasítom

-Nyugalom, mindent a maga idejében.- hajol le a táskájáért, majd előveszi belőle a pénzt és számolgatni kezdi. Idegesen toporgok, és várom, hogy végezzen.

- Rendben- teszi el miután megszámolta, és elkezd a kocsi eleje felé sétálni. Idegesen kiáltok utána.

-Héj! Valamit elfelejtettél!

- Ó igen, arra van- int a fejével az erdő fele, majd beszáll a kocsiba és elhajt.

Nagy levegőt veszek és elkezdek rohanni befele.

-Alan! ALAN!- kiáltok befele folyamatosan, de sehol nem látom.

Egy lejtősebb résznél megállok, és reményt vesztve kezdek el nézelődni, amikor meglátom.

Ott fekszik a lejtő alján, egy fának csapódva, és csak egy vékony takaró takarja a testét, de az is csak épp hogy.

Lerohanok hozzá, és a vállánál fogva az ölembe húzom.

Szemembe könnyek gyűlnek, ahogyan meglátom az arcát. A szemei be vannak dagadva, a szája felszakadt, és az arccsontja is kilátszik. A hasán látom, a hosszú vörös csíkokat, amik több helyen is véreznek. A csuklói teljesen elvékonyodtak.

Óvatosan felveszem, és az autóhoz rohanok vele.

Befektetem az autó hátsó ülésére, és előkapom a telefonomat, hogy hívjam a mentőket. Nagy nehezem eldadogom mit is akarok, majd lerakom a telefont.

-Minden rendben lesz- motyogom neki, a síráshoz közeli állapotban, ígérem, minden rendben lesz- fakad ki belőlem a néma sírás.

Pár perc múlva már hallom is a mentőket. Megállnak a kocsi mellett, és egy ápoló rögtön odajön hozzám, hogy megkérdezze mi történt, amíg a másik mentős ellátja Alant.

-Meg tudná mondani mi történt pontosan?- kérdezi tőlem a szőke hajú nő.

- Én... Alant egy hete elrabolták, csak pénz fejében engedték el, és itt találtam az erdőbe ilyen állapotban.

-Rendben, bevisszük a kórházba. Szeretne velünk jönni vagy- nem hagyom, hogy befejezze a mondatot, beszállok az autóba, és megszorítom a kormányt.

A mentő elindul és én is követni kezdem. Úgy szorítom a kormányt, hogy az ujjaim elfehérednek.

A mentő idővel lehagy, de én sem lassítok. Miközben vezetek, az kavarog a fejemben, hogy elveszíthetem őt.

Mikor odaérek, már újra a sírás kerülget. Berohanok az épületbe, és a portán megkérdezem, hogy hol van Alan.

A hölgy elmondja, hogy az intenzíven van és azt is, hogy még vizsgálják. Arra veszem az irányt. Leülök a 543 számú ajtó előtt, és várom, hogy az orvos kijöjjön.

Csaknem fél órája üldögélek pattanásig feszült idegekkel, amikor végre kinyílik az ajtó.

Egy fehér köpenyes orvos jön ki mögötte két nővérrel, akik valamilyen asztalt tolnak.
Felállok és az orvoshoz lépek.

-Jó napot!- nyújtja felém a kezét, amit elfogadok és kezet rázok vele- Dr.Wright vagyok. Alan orvosa

-Jason Gray- rázok vele kezet- nagyon súlyos az állapota?

-Nincs jó bőrben, de az állapotát stabilizáltuk. Viszont van egy rossz hírem.

Ahogy ezt kimondja elszorul a torkom.

-Kómába esett, és nem tudjuk mikor fog felkelni. Lehet, hogy egy hét, de az is lehet, hogy három hónapba fog telni. Kiszáradt és nagyon lefogyott, valamint rengeteg sérülése van, amit nem tudjuk mi okozhatott, ön tud róla valamit?

- Sajnos én se tudok semmit- hajtom le a fejem- Egy hete eltűnt, és egy férfi felhívott, hogy pénzért cserébe visszakapom

-Rendben. Az esetről értesítenünk kell a hatóságokat.

Lassan bólintok.

-Bemehetek hozzá?- kérdezem reménykedve.

Az orvos csak bólint, majd elsétál az útból.

Benyitok, és a gombóc újra megjelenik a torkomban. A vékony kis teste, amiből most csövek állnak ki szívet szorongató látvány. Leülök mellé, és megfogom a kezét.

- Remélem meggyógyulsz- simogatom a kézfejét az ujjammal.

A felismerés csak most tör fel bennem. Lehet soha többé nem beszélhetünk. Megcsókolom a kezét, ahogy a könnycseppek lassan lefolynak az arcomon.