Sugoi

A találkozó

- Hiroyuki, ez így nem mehet tovább! - lépett be a szobámba Kai-chan, majd maga mögött egy erős mozdulattal becsapta az ajtót. Letettem az ágyamra a könyvet, és tettetett kíváncsisággal néztem rá.
- Hm? - ásítottam unottan. Kai-chan komolyan nézett rám.
- Egész nap csak a szobádban vagy, és semmi hasznosat nem csinálsz! Mióta nem léptél ki ezen az ajtón? Három hete, vagy négy? - kérdezte a szemét forgatva.
- Másfél hónapja, Kai-chan - javítottam ki segítőkészen. Hitetlenkedve fordult el tőlem.
- Az még rosszabb... Hogy vagy képes ilyen sok ideig egy helyben maradni?
- Isteni adottság - sóhajtottam nagyképűen, mire összeráncolt homlokkal fordult ismét felém.
- Adottság, mi? Majd adok én neked egy olyan adottságot, hogy... - kezdte volna, ám nem fejezte be, mert tudta, hogy csak felidegesítené magát.
- Amúgy totál nem értem, hogy mi bajod van azzal, hogy nincs szükségem az emberek társaságára - igazítottam meg a hajamat - Elvagyok én itt a könyveimmel... és saját magamnál jobb társaságot úgyse találnék egész Soul Societyban.
- Te leszel a Noroi család következő feje. Nem lehetsz ilyen felelőtlen! - szidott le ismét. Megforgattam a szemem. Már minimum egy éve csak ezt képes felhozni.
A családom viszonylag híresnek mondhatja magát, ugyanis a négy nagy nemesi ház egyike, és ezáltal tisztelnek bennünket. A rokonaimmal ellentétben én általában a nemesi találkozók helyett inkább a szobámban ülök, és a kedvenc könyveimet olvasom újra, ezért nem fűznek hozzám nagy reményeket. Haszontalannak tartanak. Ennek ellenére mégis én fogok a következő családfő lenni, és bár Kai-chan szerint ha megerőltetem magam még jó is lehetek, nekem erős kétségeim vannak effelől.
- Csak leszek. Addig is hadd éljem az életem! - kacsintottam rá.
Most rajta volt a sor, hogy a szemét forgassa.
- Mindegy is - sóhajtott - Holnap találkozónk lesz a Kuchiki családdal, és neked is ott kell lenned.
Szörnyűlködve pillantottam rá.
- A Kuchikikkel...? Te meg akarsz öletni, vagy mi? Én nem szeretem a Kuchikiket... - mondtam, és összehúztam magam.
- Pedig velük fogsz találkozni, és beszélned is kell! - mondta ki a végszavát, majd kilépett az ajtón, ami ismét becsapódott mögötte.
Motyogtam valami olyasmit, hogy "így bízzon az ember a dadusába",majd hátradőltem az ágyon.
Szóval holnap el kell hagynom az eddig biztonságot jelentő kis kuckóm, amit másoknak csak a szobámként emlegetek. Csupán a tény, hogy ki kell lépnem a korlátaimat jelző falak közül, egy óriási tüskeként állt ki a szívemből, ami a másodpercek múlásával egyre csak azért dobogott, hogy ne kelljen látnom azokat az átkozott shinigamikat, akik magukat Kuchiki családnak nevezve rontották a levegőt Seireitei utcáin.
Most persze felmerülhet a kérdés, hogy mi bajom van nekem a híres Kuchiki családdal, és erre is van egy tökéletes és hihető magyarázatom.
Mikor még kicsi voltam, sokat kísérgettem a szüleimet a nemesi találkozókra, és mivel nem nagyon tudtam élvezni a megbeszéléseket, a fiatalabb shinigamikkal játszottam.
Köztük volt a Kuchiki ház egyik tagja is, aki nem sokkal volt idősebb nálam, ezért jól megértettük egymást. Mármint amikor éppen nem bogarakat akart a hajamba tenni, vagy egyéb aranyos módokon próbálta bosszantani a fiatalkori énemet. Bár ez most egy kicsit bután hangzik, de akkoriban hatalmas trauma volt számomra, elvégre egy elkényeztetett és szuper aranyos kislány voltam, akinek nem volt jobb dolga, mint pillangókat kergetni és a Zanpakutojával tárgyalni.
Most meg egy antiszociális shinigami vagyok, aki már másfél hete nem lépett ki a szobájából, a birtokát pedig már nem is tudja, mikor hagyta el utoljára. Ha jól tudom, jó pár éve.
Rosszkedvűen elpakoltam a könyveimet, és előkaptam az egyik elegánsabb kimonómat, amit másnap viselni akartam. Kicsit kisimítottam rajta a gyűrődéseket, és befeküdtem az ágyamba, hogy másnap ne nézzek ki úgy, mint egy hollow, akit telibe talátak egy Shakkadoval.
Mivel nem tartozom a jó alvók közé, még minimum két órát forgással és álmatlansággal töltöttem, mielőtt elaludtam volna.

Másnap szinte kidobott magából az ágy. Ami szó szerint történt, ugyanis kiestem belőle, és pár percig csak a csuklómat bámultam, ami egyre inkább bepirosodott, és nem mellesleg eléggé fájt. Rosszkedvűen felálltam, majd magamra kaptam a kimonot. Odakint már sütött a nap, ami egyáltalán nem illett a hangulatomhoz, így hát morcosan mentem ki a szobámból, és közöltem Kai-channal, hogy indulhatunk, mert kész vagyok. Valami csoda történhetett, ugyanis nem voltunk késésben, sőt, pont időben értünk oda a találkozóra.
A hely, ahol ezt az egész tárgyalást, vagy mit tartották, egy teljesen átlagos épület volt, aminek a falára hanyagul néhány képet felraktak, majd "jól van az úgy" stílusban hagyták az egészet a francba. Mondjuk ha shinigamiként nekem kellene házat díszítenem, én is hasonló lelkesedéssel tenném azt.
Bent már többen is voltak, egy alacsony asztal mellett ültek, és kíváncsian méregettek minket, akik számukra nem voltak többek pár újonnan érkezett szerencsétlennél.
- Noroi Hiroyuki-hime és a kísérője megérkezett! - jelentette be az egyik szolga, aki valószínűleg nem volt tisztában azzal, hogy az ott jelenlévők nem vakok, és nagy valószínűséggel nem a semmit bámulták már másodpercek óta.
Miután leültem Kai-chan mellé, én is megnéztem az arcokat, akik a Kuchiki ház tagjainak nevezték magukat. Egy öregember, egy fiatalabb férfi, és egy csaj. Nem találtam őket különösebben érdekesnek, ezért nem is foglalkoztam azzal, hogy mennyire frusztrálóan lesték minden egyes lélegzetvételemet.
A beszélgetés hamarosan megkezdődőtt, és bár leginkább Kai-chan beszélt az öreggel, néha nekem is kellett bólogatnom, bár már a tárgyalás legelején elvesztettem a fonalat. Valami szövetségről beszéltek talán, ami a két családot összeköti, és ami miatt nem boríthatom a képükbe az asztalt. Igazán vicces volt, ugyanis a lány - akit ahogy megtudtam Rukiának hívnak - olyan nyilvánvalóan kimutatta, hogy unja az egészet, hogy egyszerűen élvezet volt nézni, és magamban fogadni arra, hogy mikor fejeli le az asztalt álmában.
Mikor a beszélgetés véget ért, és végre felálhattunk az asztaltól, Kai-chan és az öreg félrevonult, hogy a szüleimről váltsanak pár szót. Amíg Kai-chanra vártam, nem volt semmi dolgom, így hát választhattam a boldog némaság, vagy a másik két Kuchikivel való társalgás között. Naná, hogy az elsőt választottam volna, ha az a másik két idióta nem jön oda hozzám, és nem próbál meg inkább csak udvariasságból beszélgetni velem.
- Hiroyuki-san! - lépett mellém csillogó szemekkel a kis fekete hajú.
- Rukia-san - pillantottam rá, és meg sem próbáltam jókedvet színlelni.
- Annyira csodállak téged! Ilyen komoly dolgokról volt szó a tárgyaláson, és te még csak meg sem lepődtél! - sóhajtott Rukia. A bátyja, aki a Byakuya nevet viselte (és aki elől kiskoromban gyakran bújkáltam), kifejezéstelenül állt mellette.
- Ja, hát igen. Jól viselem a stresszt - mondtam. Rukia szeme ha lehet még jobban elkezdett csillogni.
- Ez olyan csodálatos! - mondta. Bólintottam, és ezzel én le is zártam volna a beszélgetést, de ezt ők nem így gondolták.
- Régen egészen más voltál - jegyezte meg Byakuya.
- Te is. Az rémlik még, hogy homokot tettél a hajamba? - kérdeztem egy angyali mosollyal az arcomon. Az arcán egy pillanatra sem jelent meg egy kósza érzelem se, de azért sejtettem, hogy meglepődött.
Rukia olyan képpel nézett a bátyjára, hogy meg mertem volna esküdni rá, hogy ott helyben fangörcsöt kap, aztán vihetjük a kórházba.
- Te. Ismerted. Nii-samát. Amikor. Még. Kicsi. Volt? - tette fel a kérdését tagoltan, mint aki képtelen elhinni, hogy igen, mások is léteznek ezen a világon a Kuchikiken kívül.
- Igen. Sokat játszottam vele - bólintottam.
Rukia maga elé pillantott.
- Ezt el kell mondanom Renjinek... - motyogta. Kicsit értetlenül néztem rá, de nem akartam megtudni sem azt, hogy mi baja van, sem pedig azt, hogy ki az a Renji. A neve alapján egy bűnözőre tippelnék.
Egy ideig még álltunk ott, és Rukia sok haszontalan információval fárasztotta a közönségét, majd Kai-chan és az öreg visszatért.
Egy rövid elbúcsúzás után Kai-chan és én visszaindultunk a Noroi birtokhoz.
Vagyis én azt hittem, hogy odamegyünk, de valójában az utunk teljesen máshová vezetett.
- Kai-chan, szerintem eltévedtünk - jelentettem ki, amikor megálltunk egy kapu előtt.
- Nem, nem tévedtünk el - rázta meg a fejét. Ijedten néztem rá.
- Akkor mától itt fogunk lakni, azért jöttünk ide? - kérdeztem ijedten.
Kai-chan sóhajtott.
- Te egyáltalán nem figyeltél a tárgyaláson?
A hajamba túrtam, és félre néztem.
- Nem igazán... de gondolom a két nemesi ház közötti kapcsolatról beszéltetek, úgyhogy nem értem mit keresünk itt - mutattam a kapura.
- Igen, erről volt szó az első tíz percben. Utána a szüleid akaratáról volt szó..
- Akaratáról? Szóval az ősök hírt adtak magukról? - szakítottam félbe a mondandóját.
- Igen, de nem hiszem, hogy örülni fogsz annak, amit nekem mondtak - mondta.
- Miért mi az? - kérdeztem kíváncsian. Kai-chan egy nagy levegőt vett, majd szánakozva nézett rám.
- Azt mondták, egy évet le kell dolgozz egy osztagnál. Te leszel a 4.tiszt - mondta.
Értetlenül néztem rá.
- Ez még nem olyan szörnyű... - ásítottam.
- Nos... a 11.osztagnál fogsz dolgozni...-mondta, mire félrenyeltem a levegőt, és fél percig csak fuldoklottam, majd kétségbeesetten néztem rá.
- De ott... ott csak fiúk vannak nem? Egy osztagnyi harcmániás idióta, akik agresszívek és büdösek... Nem mehetek oda! - kaptam a fejemhez.
- A hadnagyuk lány - mondta Kai-chan nyugtatásképp.
- Egy kislány, Kai-chan, egy kislány! Mit kezdjek én egy gyerekkel? Beszélgessek vele a ruhákról? A statisztikák szerint... - kezdtem volna.
- Ne gyere nekem a statisztikákkal! Ott fogsz dolgozni, és kész! - mondta, majd végszóra kinyitotta a kaput, és az út a 11.osztag területére megnyílt előttünk.