Sugoi

Fenyegetés

Az ünnepség az este közeledtével véget is ért. Mivel a nemesség nem arról híres, hogy éjszakába nyúlóan bulizna, ezért még naplemente előtt elment majdnem minden vendégem. Csak néhány barátom maradt, akik a korlátlan kaja és pia lehetőségét használták ki. Renjivel az egyik fa alatt ülve figyeltük a őket, név szerint Rangikut, Kira Izurut, Ikkakut, Yumichikát és Yachirut. A kislánynak nem adtak alkoholt, mert abban a pillanatban végeztem volna ki mindegyiket, helyette valami teát nyomtak a kezébe, meg sütiket. Nagyon jókedvű társaság volt, öröm volt őket nézni.
- Még mindig nem értem, miért ment el mindenki. Az igazi buli csak most kezdődött - mosolygott Renji jókedvűen.
- Te is örülnél egy kis szakénak, nem? - néztem fel rá. Megvonta a vállát.
- Most szívesen tagadnám, de nyílván átlátsz rajtam - felelte. Elégedetten bólintottam.
- Ahogy mondod! Azt is tudom, hogy szívesen leitatnál, mint anno, mikor még nem voltunk együtt - mondtam jókedvűen.
- Leitatni? Ugyan, te már a szaké illatától részeg lettél - vigyorgott - És utána sírtál nekem Kuchiki kapitányról...
- Biztos rossz lehetett. Mármint egy csodálatos, gyönyörű, okos és éppenséggel kiszolgáltatott lány sírt neked... Nem irigyellek! - gúnyolódtam.
- Ha nem szerettelek volna már akkor is, hazaviszlek, és nem engedem, hogy nálam aludj - simította meg az arcom.
- Micsoda szerencse, hogy nem így történt. Így legalább egy éjszaka erejéig viselhettem a ruhádat - nevettem. Felvonta a szemöldökét.
- Ha megkérnél rá, most is aludhatnál az én ruháimban. Sőt, a házamban is bármikor szívesen látlak. Amúgy is folyton itt lógunk, kell egy kis változás - magyarázta. Bólintottam.
- Most, hogy túl vagyunk ezen a hülyeségen, ott alszunk, ahol csak akarod. Sokat segítettél, úgyhogy igyekszem meghálálni - mosolyodtam el.
- Hízelgő, hogy az adósomnak érzed magad - hajolt közelebb, majd ajkával határozottan megérintette az enyémet. Kezét a derekamra tette, és így húzott közelebb magához. Csak akkor húzódtam el tőle, mikor már tényleg szükségem volt a friss levegőre, az életben maradáshoz.
- Lehetsz akármilyen idegesítő néha, a csókod még mindig fantasztikus - dícsértem meg.
- Köszönöm. Hidd el, ez a te erősségeid közé is tartozik - fogta meg a kezem.
- Tudom, nem kell mondanod! - mondtam büszkén. Elnevette magát, és megsimította a hajam.
- Yuki-chan! - lépett oda hozzánk Yumichika.
- Igen? - pillantottam fel rá kíváncsian.
- Nem akarom elrontani a kedved, de van itt egy nagyon fura dolog... - húzta össze a szemöldökét. Azonnal felkeltem a földről.
- Megyek, megnézem. Te maradj itt, Renji - néztem vissza a kedvesemre. Ő csak bólintott.
Követtem az ötödik tisztet, aki a kert kicsit távolabbi részébe vezetett. Csendesen ment előttem, és akárhányszor beszéltem hozzá, ő csak bólintott meg motyogott valamit. Vajon dühös rám? Áh, ki érti őt?
Mikor megálltunk, és felnéztem, rémes látvány tárult a szemem elé. Az előttem lévő fákon sorban játék babák voltak felakasztva, nyakukon a kötéllel. Néhányról vörös folyadék folyt a földre.
- Mi a fene ez? - léptem hátrébb idegesen.
- Nem tudom... Az előbb láttam meg, amikor a többiek beküldtek piáért... - mondta komolyan - Úgy gondolom, ez csakis Chise műve lehet.
- Szóval annyi idő után végre hírt adott magáról... Francba! - szorítottam ökölbe a kezem. Yumichika rámnézett. Szemeiben aggódást, dühöt és csalódottságot véltem felfedezni.
- Jelentsem a főkapitánynak? - lépett felém egy lépést.
- Nem... Vagyis majd én jelentem. Ne fáradj ezzel - motyogtam. A vállára tette a kezét.
- Minden oké? Kezdesz sápadni! - nézett le rám.
- Persze... - bólogattam. Az idegességtől valóban szédültem egy kicsit, de tudtam, hogy a kétségbeeséssel jelenleg semmire sem mennék - Hívd ide... nem tudom... hívj ide valakit. Csak siess, oké?
- Rendben leszel? - kérdezte nem kis aggódással a hangjában. Bólogattam, és intettem, hogy menjen már. Kis habozás után elindult, hogy idehívjon valami értelmes személyt.
Amíg vártam az érkezésüket, közelebb mentem a fákhoz. A babák üvegszemei mintha mind engem néztek volna, és félelmem egyre csak nőtt. El akartam onnan futni... jó messzire. De féltem, hogy ezt a képet még akkor sem tudtam volna kiverni a fejemből. Láttam már halott embert, harcoltam már ijesztő alakokkal. Mégis, abban a pillanatban védtelennek és gyengének éreztem magam. Ez a fenyegetés, ami közvetlenül engem érintett, jobban megviselt, mint elsőre gondoltam volna.
Lehunytam a szemem, majd átgondoltam, mit is tenne a helyemben most Onii-chan. Először is, nem esne pánikba. Higgadt maradna és megpróbálná átgondolni, ki tehette ezt. Nyilvánvalóan Chise volt a tettes, ezért az első ponton túl vagyok. Most... jöjjön a nyomkeresés. Még pár lépést tettem a fák felé, és figyelmesen megnéztem minden pontot. Az egyik tövében egy halvány rózsaszín boríték volt letéve, és nyilván csak arra várt, hogy beleolvassak. Ügyelve arra, hogy ne érjek hozzá egyik babához sem, odasétáltam. Lehajoltam, és kezembe vettem a kis ajándékot. Kinyitottam, és kivettem a lapot, amin egy üzenet állt. Milyen kedves ez a Chise, még levelet is küld nekem... A vércseppek, vagy ki tuja mik, csöpögése felerősödött, de most azzal voltam elfoglalva, hogy a levél tartalmát elolvassam, majd értelmezzem.

"Édes Hiroyuki" - állt a megszólításban. Hányingerem lett ettől a kedveskedő megszólítástól, meg a szagtól, ami a babákat körbelengte. - "Örömmel vettem tudomásul, hogy végre a családod vezetője lettél. Bízok benned, tudom, hogy mindent tökéletesen fogsz csinálni. Ne aggódj, a közeljövőben nem tervezek támadást ellened... Úgy látom, még nem állsz készen arra, hogy egyáltalán megküzdj velem. Mit gondolsz, Taisei után lehetnék én a következő, akit kivégzel? Vagy ez már más feladata lesz? Talán én leszek az, aki megöl téged? Oly sok nyitott kérdés, és oly kevés válasz. És az együtt töltött idők tiszteletére, adok neked egy kis segítséget, hogy ne kelljen éveket töltened a válaszok keresésével.
Nem húzom tovább a szót, arra térek, ami téged a legjobban érdekel: Mi a célom, és miért tettem azt, amit. Nos, a célom egyszerű. Tönkretenni azokat, akik tönkretettek engem. Tudom, te ezt nem értheted. Csak egy átkozott nemesi család elkényeztetett gyereke vagy, akinek csak elképzelései vannak a szenvedésről. Tudd meg, hogy van valami, ami sokkal fájdalmasabb, mint elveszíteni azokat, akiket szeretsz: elveszíteni saját magad. Kívánom, hogy sose tapasztald ezt meg. Velem megtörtént, és rengeteg idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mit tehetnék. De mikor minden tisztává vált, megértettem, miért kellett átmennem azokon a szenvedéseken, amiket a szekta miatt át kellett élnem. Rájöttem mi a feladatom, és azóta csak ennek élek: elpusztítom a nemesi családokat, a shinigamikat, és mindenkit, aki miatt az ártatlan lelkek elnyomásban élnek. Megszüntetem minden baj forrását, majd egy olyan Soul Societyt hozok létre, ahol mindenki számít. Ha ehhez fel kell használnom a barátaimat, végeznem kell mindenkivel, akkor legyen hát! Semmi sem lehet olyan értékes, mint valaki szabadsága! Láthatod már te is, a szándékaim nemesek, és nem kell feltétlenül úgy tekintened rám, mint egy ellenségre. Csak próbáld meg az én szemszögömből nézni a dolgokat, és rádöbbensz az igazságra!
Az, hogy miért voltam veled annyi éven át, szintén a tervem része volt. Megismerni, és közel kerülni egy személyhez, aki később vezető lesz... Kihagyhatatlan lehetőségnek tűnt. Közel engedtél magadhoz, beavattál a titkaidba. Mindent tudok rólad, és érzem a kétséget is, ami jelenleg körülölel téged. Hiába próbálod tagadni, túl kedves vagy ahhoz, hogy végezz velem. A szüleid helyett voltam veled, mikor még fiatalabb voltál, segítettelek és mindig azt tettem, ami a legjobb volt számodra. És így, lassacskán, lépésről-lépésre része lettem az életednek. A Noroi család ifjú örökösének bizalmasa lettem, kikerülve ezáltal a kereszttűz alól, ami más családok kiirtása után vett célba engem. A védelmed élveztem, te pedig bábúként játszottál a kezemre. Minden tökéletes volt. Mikor megkaptad a parancsot, hogy a 11.osztagba szolgálj egy évig, már rájöhettél volna, hogy hazugságban élsz. Miért küldtek volna téged a szüleid a legveszélyesebb osztaghoz, és miért nem közölték személyesen? Nem gondoltál ezekre? De, biztosan. Nem tudhattad, hogy a szüleid már régen halottak. Senki se tudhatta, azon kívül, aki meggyilkolta őket.
És most mi lesz? Nyilván ez a következő kérdésed. A támadásomra egyenlőre ne számíts. Nem rád fog irányulni, úgyhogy nyugodtan hátradőlhetsz és nézheted a műsort, amit nyújtani fogok csak neked. Légy boldog, szerezz családot és éj úgy, hogy éjjelente nem félsz az árnyaktól, amik a bűntudatod által keletkeztek. És egyszer, sok-sok év múlva, mikor már elfelejtesz engem, elűzöm ezeket az árnyakat. Hogy milyen módon, azt úgyis meg fogod tudni.
Ne feledd szavaimat!
Satō Chise"