Sugoi

Vissza a városba

Megmentőmnek csak fél perc szótlan bámulás után esett le, hogy a kezem egy része hiányzik. Szép dolog volt átölelni engem, és figyelni milyen imádnivaló vagyok a holdfényben, de kellemesebb lett volna, ha nem két perce nyisszantották volna le a kezem.
- Mi történt veled? - ültetett le azonnal a földre. Én csak szótlanul néztem rá, egyrészt mert hülye kérdés volt, másrészt pedig meg se tudtam szólalni. Sóhajtott.
Levette kapitányi haoriját, és egy darabot levágott belőle kardja segítségével. A kezem végére tette, hogy legalább egy kicsit elállítsa a vérzést. A hófehér anyag egy perc múlva már teljesen véráztatta volt, ezért újabb rétegeket tett rá.
Nem voltam biztos benne, hogy egy kapitány haorija annyira jó kötést biztosítana, ráadásul ez mindig rajta van, és biztos sok baktérium van rajta. Mivel nem volt erőm megkérdőjelezni amit csinál, azt tettem, amihez a legtöbb kedvem volt. Lehunytam a szemem, és hátradőltem.
- Yu, ne csináld ezt! - parancsolta. Ha lett volna elég erőm hozzá, sóhajtottam volna, de ehelyett csak magamban bosszankodtam. Nem értem miért aggódik, csak a vérveszteségtől egyre nehezebben kezdtem lélegezni, de megfelelő módszerekkel ezt is megtudtam volna állítani. Ha jól láttam, a karomnál vénás vérzés volt található. Igen, emlékszem hogy olvastam erről. A színe sötét vörös, és mindenképp le kell majd fertőtleníteni, különben elfertőződik. És persze le kell kötni, de nem kapitányi haorival, hanem mull lapokkal és kötszerrel. El szerettem volna mosolyodni, és ki akartam javítani Byakkun béna seb-ellátási módszerét, de ekkor elvesztettem az eszméletemet.

Mikor magamhoz tértem, egy szobában találtam magam. Hamar rájöttem, hogy a 4.osztag területén vagyok. Megpróbáltam felülni, de még túl gyenge voltam, és azzal az egy kezemmel, ami ép volt, nem tudtam megtámasztani magam. Így hát feküdtem, és azon gondolkoztam, hogy mit kezdjek az életemmel, most, hogy kicsit megcsonkultam. Az biztos, hogy senkit sem fogok már megtapsolni, sőt, a kardomat is meg kell tanuljam a bal kezemmel használnom. Az oldalamra fordultam és lehunytam a szemem. Ha visszaalszok, talán a fejfájásom is enyhül.
Kicsit elbóbiskolhattam, ugyanis mikor kinyitottam a szemem, már nem voltam egyedül a szobában. Az ágy végében Yachiru ült, a szobában szétszórva pedig Yumichika és Ikkaku nézelődött.
- Yukicchan! - ugrott a nyakamba a kislány, ezzel kis fulladást okozva nekem.
- Hé, ne öld már meg! - szólt rá Ikkaku, mire a hadnagy szorítása gyengült.
- Yuki-chan, minden rendben van? - lépett az ágyhoz Yumichika. Ránéztem, és felemeltem a kezemet, vagyis azt, ami maradt belőle. Az arca elkomorodott, ahogy mindenki másnak a szobában.
- Segíts felülni! - mondtam az ötödik tisztnek, aki készségesen segített nekem, ügyelve arra, hogy ne érjen jobb karomhoz.
- Hogy csináltad? - nézett rám Ikkaku. Megvontam a vállam.
- Megpróbáltam megsimogatni egy cicát - feleltem gúnyosan.
- Ez nem vicces, Yuki-chan - mondta komolyan Yumichika - Meg is halhattál volna!
- De nem történt semmi baj sem, úgyhogy ne aggódjatok - mondtam morcosan. Yachiru sóhajtott.
- Ez így nem igaz, tudod? - kérdezte - Levágták a jobb kezed, és harcképtelenné tettek. Fuyu-channak pedig nyoma veszett.
Kicsit bűntudatosan magam elé néztem.
- Szóval... Nem fogok vele találkozni többet, igaz? - szomorodtam el. A francba is, nem volt a legjobb barátom, sőt, idegesített is a folyamatos kedvességével, és azzal, hogy mindennel egyetértett, amit mondtam, de attól még nem kívántam a halálát! Viszont abból az épületből biztos nem jutott ki. Az egyetlen kijárathoz vezető utat ő maga zárta el, és a főpap is őt üldözte. Zanpakuto nélkül, csupán csak kidoval nem képes legyőzni az ellenséget...
- Nem feltétlen. A keresése még folyik - mondta Ikkaku - De már két nap telt el azóta, és nem találtak arra utaló nyomokat, hogy megmenekült volna.
- Értem... Már két nap telt el azóta... - néztem a földre letörten. Ha két napja nem találták meg, akkor biztosan meghalt. Én pedig őt gyanúsítottam... A francba! Miattam halt meg! Hogy fogom ezt elmondani Byakkunnak?
- Hé, Yuki-chan. Minden rendben van, oké? Minden oké és nincs semmi baj - simogatta meg a fejem Yumichika. Kíváncsian felnéztem rá.
- Miért bánsz velem úgy, mintha gyerek lennék? - kérdeztem.
- Könnyezik a szemed - mutatott rám - Észre se vetted?
Meglepetten az arcomhoz nyúltam, ami tényleg könnyes volt.
- Mégis mi a fene ez? - kérdeztem ijedten.
- Ezek könnyek, Yukkichan! - mondta Yachiru. Félre néztem.
- Ez furcsa. Én nem szoktam könnyezni - gondolkoztam.
Yumichika úgy mosolygott rám, mintha csak egy kislány lennék, akire vigyázni kell.
- Most mennünk kell. Holnap még meglátogatunk, rendben? - mondta kedvesen. Bólintottam, majd intettem volna, de rájöttem, hogy nincs hozzá kezem.
- De azt beszéltük meg, hogy leszidjuk, amiért veszélyes helyekre ment! - nézett Yumichikára Ikkaku.
- Fogd be, és menjünk! Majd később, amikor nem lesz ilyen ingatag - kezdte el kifelé tolni az ötödik tiszt.
- Viszlát, Yuki! - mosolygott rám Yachiru, majd a többiek nyomában kiment a szobából, én pedig egyedül maradtam. Egy ideig még próbáltam feldolgozni, hogy én bizony könnyeket hullattam, majd mivel meguntam az üldögélést, megpróbáltam felállni az ágyról. Ez igen nehéz feladatnak bizonyult, de kellő akaraterővel ezt is megoldottam. Viszont a sétával akadtak gondjaim. A lábamon egy nagy kötés volt, aminek bár nem tudtam az okát, hogy miért van ott, mégis sejtettem. Mivel nagyon fájt, ha ráálltam, elképzelhetőnek tartottam, hogy valamikor megsebeztek ott is. Tettem egy lépést, és próbáltam megtartani az egyensúlyomat. Nagyjából sikerült, úgyhogy elindultam az ablak felé. Lassan mentem, és minden lépésemnél fájdalom hasított belém. De legalább eljutottam az ablakig. Ott nekidőltem az üvegnek, és sóhajtottam. Végre egy kis csend...
Percekig csak álltam ott, és örültem annak, hogy ismét Soul Societyben vagyok. Bár a szekta helye elpusztult, semmi sem utalt arra, hogy a háború is véget ért volna. Kint a shinigamik úgy sétáltak, mintha bármelyik pillanatban előugorhatna egy ellenség a bokorból.
Kopogást hallottam, majd kinyílt az ajtó. Gyerekkori barátom lépett be rajta, és láthatólag fáradt volt.
- Ostoba Byakkun - intettem az ép kezemmel.
- Inkább te vagy az ostoba - sétált oda hozzám. Arca gondterhelt volt, és mintha aggódást véltem volna felfedezni a szemeiben.
- Jól vagy? Pocsékul nézel ki - mondtam kedvesen. Valójában jól állt neki az aggódás, kicsit olyan volt, mintha kimutatná az érzéseit, de ezt neki nem kellett tudnia.
- Hogy van a karod? - kérdezte céltudatosan, figyelmen kívül hagyva a kérdésem.
- Hm, remekül. Már amelyik része megmaradt - feleltem. Kezével felém nyúlt, és megérintette a bekötött testrészem. Az érintése kicsit fájdalmat okozott, de nem akartam kimutatni. Lehunyta a szemét, és sóhajtott.
- Legalább életben vagy - mondta.
- Fuyu-ról van valami hír? - kérdeztem. Hátha ő többet tud.
Arca elkomorodott, és egyből vissza akartam vonni a kérdésem.
- Megtalálták a nyakláncát - mondta szomorúsággal a hangjában - És a lélek energiájának maradványait. De ennél többet nem.
- Szerinted... meghalt? - kérdeztem csendesen. Kinyitotta a szemét.
- Miután téged idehoztalak, azonnal visszamentem, hogy megkeressem őt is. De már elkéstem - meredt maga elé. Kezét bizonytalanul felemelte - Két napon keresztül kutattam utána, de nem találtam semmit. Holnapra már halottként fogják kezelni, én pedig kereshetek új hadnagyot.
- Ezt úgy mondtad, mintha az zavarna, hogy új hadnagyot kell keress, nem az, hogy Fuyut elveszítetted - néztem a szemébe. Ő is rámnézett.
- Ő csak egy hadnagy volt. Soul Society egyik nyomornegyedéből jött, és a munkán kívül semmi köze nem volt hozzám - mondta komolyan. Összehúztam a szemöldököm.
- Rémesen gyászolod az embereket, tudod? Olyan vagy, mint egy tsundere kislány.
- Ez nem igaz - felelte kimérten.
- De igen. Régóta ismered, nem? Ha sok időt töltesz valakivel, fájni fog az elvesztése - mondtam.
- Nem - mondta komolyan. Kezét ökölbe szorította.
- És ráadásul nem kutattál volna két napig, ha nem számítana neked - folytattam - Mondtam én, hogy tsundere vagy.
- Ahhoz, hogy tsundere legyek, szeretnem is kellett volna - mondta - De én nem szerettem.
- Hé, ez kegyetlen volt - sóhajtottam.
Elgondolkozva figyelt engem, és szemében őszinte szomorúság fénylett.
Elmosolyodtam. Hát mégiscsak jó ember ez, valahol belül. Esküszöm megesett rajta a szívem.
Megsimogattam ökölbe szorított kezét.
- Még mindig egy kisfiú vagy, tudod? - kérdeztem - Vegyek neked cukorkát, hogy megnyugodj?
- Nem szeretem az édességeket - felelte - Úgyhogy azzal nem fogsz tudni megnyugtatni. Nem mintha feldúlt lennék.
Továbbra is csak mosolyogtam. Ilyen kis aranyos tsundere fiúcskát még nem láttam. Jókedvűen megböktem az arcát, ami még mindig komor volt. Kicsit kizökkentettem a gondolataiból, és ezt a pillanatot kihasználva fél kézzel megöleltem. Egy ideig habozott, majd közelebb húzott, ezzel viszonozva az ölelésem. Közelebbről jobban éreztem a cseresznyevirág illatot, és szívdobogását is hallottam, ami alapján elég zaklatott volt. Vagy megviselték a történtek, vagy titokban szívproblémái vannak.
- Okos kisfiú vagy - mondtam csendesen.
- Ha te mondod... - felelte.
Ezután csend telepedett közénk, és egyikünk sem törte meg ezt a némaságot.