Sugoi

Az első téli nap

*Évekkel ezelőtt, a Keleti nyomornegyedben*

Egy alacsony, fekete hajú gyerek rohant végig a házak között. Kimonoja több helyen is véres volt, testén több sérülés látszott. Arcát könnyek áztatták, amik szinte lemosták az ott lévő piszkot. Már megint megtörtént az, aminek normális esetben nem szabadna, és ez alkalommal rosszabb volt, mint előzőleg. Eddig, ha a sérülései vérezni kezdtek, abbahagyták a verést, de most... Most csak erősebben ütötték.
Gyűlölve gondolt vissza szülei arcára, és hangjára, ahogy őt szidják. Nevelőapjától még megérti a gyűlöletet, de anyja... Ő miért teszi ezt vele? Azért, mert utálja a gyermekét? De hisz ő nem tett semmi rosszat...
- Elegem van... - motyogta futás közben. A helység széle felé ment, ahol egyetlen támasza lakott. Mindig ide jött, ha nevelőapja megverte őt, azaz elég gyakran látogatta a helyet.
Egy szőke hajú, smaragdzöld szemű lány épp a kertben tevékenykedett, de felkapta fejét barátja érkezésére. Haja aranylóan csillogott a napsütésben, és bár piszok borította, így is gyönyörű volt.
- Hé, fiú! - intett neki.
- Chise-chan! - ért oda mellé. Chise végigmérte a gyereket, majd csendesen megölelte. Megsimogatta a buksiját, és egy ronggyal letörölte az arcát. Egyből rájött, hogy mi történt.
- Na, ne sírj! Senki nem ér annyit, hogy sírj érte! - vígasztalta. A kis fekete hajú megrázta fejét.
- Sajnálom, Chise-chan... Én nem tudok kiállni magamért - szipogta.
- Hogy leszel nagy és erős fiú, ha még magadat se tudod megvédeni? - próbálta megnevettetni Chise.
- Nem leszek - rázta meg a fejét - Mert...
- Mert folyton elsírod magad, ha egy csúnya megjegyzést kapsz, tudom - sóhajtott - Gyere, megtörlöm a sebeid! - fogta meg a kicsi kezét, és bevezette a rozoga házba. Ott rongyok és víz segítségével ellátta a sérültet, de a kimonoról nem tudta lemosni a vért. Leültette a gyereket az ágyra majd egy másik kimonot keresett, ami jó volt rá. Miután talált egy viszonylag megfelelőt, azonnal elküldte, hogy öltözzön fel.
- Nem kell többet hazamenned, rendben? - mosolygott rá Chise, miután az befejezte az öltözést.
- De... Ha nem megyek, eljön értem, ahogy a múltkor is... - nézett a földre - Vagy ami rosszabb, anyát küldi el értem, és megint hívni fogja a barátait... Azt nem akarom! - lábadt könnybe a szeme.
- Ne aggódj! El fogunk menni erről a helyről! - fogta meg a kezét bíztatóan.
- El innen? Hogyan? - pillantott fel rá.
- Tegnap egy fiú látogatott el hozzám. Egy hozzánk hasonló gyerekekből álló csoportot vezet, és még több tagra van szükségük. Folyton járják a várost, és mindig megvédik egymást! Velük biztonságban leszünk! - mesélte lelkesen. A gyerek kék szemeibe egy pillanatra visszatért a csillogás.
- Induljunk azonnal! - kiáltotta boldogan.
- Nem, te kis buta, nem tudom hol vannak - mosolygott - Amint beesteledik, az erdő szélén fog várni minket egy küldött.
- Komolyan? Az még... - az ujjaival megpróbálta számolni a hátralévő órákat - Egy, kettő, három... izé... hat...?
- Nem, a három után a négy jön - magyarázta.
- Itt mindig elrontom... - nézett a földre letörten.
- Ha majd elmentünk innen, megtanítalak számolni! Sőt, írni és olvasni is! - ígérte.
- Köszönöm, Chise-chan! - ölelte át.

A délután hátralévő részét játékkal töltötték, és már mindketten várták az estét. Chise már kiskora óta egyedül élt, ezért a többi gyerekkel való közös élet gondolata igazán boldoggá tette őt. A kis barátja pedig bár nem beszélt neki sokat, mégis tudta, hogy szülei rajta keresztül jutnak pénzhez, amit leginkább alkoholra, meg ki tudja még milyen szerekre költenek. Pusztán csak egy bevételi forrás, aki ha nem hoz elég pénzt, megverik. Chise elítélte ezt a viselkedést.
A lemenő Nap utolsó sugarai már a megbeszélt helyen érték őket, ahol rajtuk kívül senki sem volt. Chise, pár perc elteltével elkezdett aggódni, hogy felültették őket, de elhatározta magában, hogy semmiképp sem fog visszamenni arra a helyre. Az eső hamarosan esni kezdett, ők pedig egy fa alatt kerestek menedéket. Az esőcseppek kopogása mellett most egy új hangot is hallhattak. Mintha valaki sétált volna a sárban.
- Hé! Satō Chise, itt vagy? - hallatszódott egy fiú hangja. A lány azonnal felkapta a fejét, és szemével a megmentőjét kereste.
- Igen! - mondta hangosan. Valaki a vállára tette a kezét, ezért megfordult. Egy sötét hajú srác állt ott, egy vigyorral az arcán.
- Örülök a találkozásnak! A nevem Watanabe Taisei! - mutatkozott be - Mostantól az én csapatomba tartozol te, és a kis... Ez pontosan mi? - hajolt közelebb a Chise mellett álló gyerekhez.
- Egy fiú! Fiú vagyok! - mondta. Próbált meggyőző lenni, hogy mindenképp elhigyjék amit mond.
- Fiú? Pedig olyan kis gyengének nézel ki... - gondolkozott - Mi a neved?
- Nekem nincs nevem - vonta meg a vállát. Chise meglepődött. Azt hitte, pusztán csak nem akarja elmondani hogy hívják, ezért nem felelt neki még erre a kérdésre.
- A szüleid nem adtak neked nevet? - kérdezte a lány kedvesen, de nem kapott választ. A kisfiú arca alapján biztos volt benne, hogy van valami neve, de nem akarta megbántani, így nem mondott semmit.
- Tudod mit? Akkor majd én adok neked nevet! - vigyorgott Taisei - Mostantól úgyis barátok leszünk, legyen ez a pecsétje!
- Nevet adsz nekem? - kérdezett vissza a kis fekete hajú meglepetten. A szíve gyorsabban kezdett dobogni, és öröm töltötte el. Nem akarta kimutatni, ezért csak gúnyosan ránézett - Hé, minek képzeld magad, valami névadó istennek?
Taisei büszkén kihúzta magát.
- Valami olyasmi vagyok! Egy hatalmas ház sarja! - mondta.
- Ha az lennél, nem az esőben keresnél barátokat - vágott vissza.
- Nem, komolyan beszélek! - bizonygatta Taisei - Én a Noroi családhoz tartozom!
- Valóban? De akkor nagyon gazdag lehetsz! - mondta Chise meglepetten.
- Ez így nem teljesen igaz... - túrt a hajába Taisei - Csak az apukám tartozik a családba, az anyukám nem nemes... De hidd el, az apukám a vezetője!
- Szóval egy fattyú vagy? - gondolkozott Chise.
- Igen, de ha felnövök, majd megmutatom nekik, hogy én is méltó vagyok a Noroi név viselésére! - Taisei hangja határozott volt.
- Remélem, hogy így lesz! - mosolygott rá Chise. A fiú elvigyorodott.
- De most, hadd nevezzelek el, te kisfiú! - pillantott rá jókedvűen.
A gyerek felnézett rá.
- Ha nem adsz nekem szép nevet, nem is fog kelleni! - mondta.
- Nagyon szép nevet fogsz kapni! Elvégre én adom - vigyorgott.
- Egoista vagy! - vágta rá. Taisei elnevette magát.
- Te pedig olyan vagy, mint egy lány, Fuyu! - borzolta össze a haját.
- Fuyu? - kérdezett vissza meglepetten.
- Igen. Fuyu, mint a tél. Az a kedvenc évszakom - bólogatott Taisei.
- Mostantól testvérek vagyunk, rendben, Fuyu-chan? - nézett le rá Chise. Fuyu szemei könnyekkel teltek meg, ezért gyorsan elfordult.
- Nem lehetünk testvérek, ha nem ugyanazok a szüleink! - ellenkezett.
Chise a vállára tette a kezét.
- De igen - felelte - Mostmár a testvérem vagy, Satō Fuyu!