Sugoi

Felépülés

*Yuki szemszöge*

A negyedik osztagban töltöttem napjaim már majdnem egy hete, mikor végre úgy éreztem, hogy történni fog valami.
El se tudtam hinni, hogy Kai-chan így elárult... Tönkre akart engem tenni, az orrom előtt állt, én meg annyira vak voltam, hogy észre se vettem. Ez már egészen szánalmas.
A terv, amit a főkapitány eszelt ki elbukott, és nagyon sokan megsérültek. Hitsugaya kapitány és Rangiku már szerencsére nagyjából felépültek, bár harcolni nem hiszem, hogy tudnak majd a közeljövőben. Kira hadnagy még mindig gyengélkedett, ellentétben a kapitányával, aki amióta magához tért, folyton körülöttem volt. Ennek mondjuk örültem, úgyhogy még nem szóltam rá.
A hatodik osztag tagjai se jártak túl jól. Byakkun szerzett egy kisebb sérülést, ami kiütötte egy napra, de utána rendbe jött. Viszont Fuyu... Nos, vele különösen kegyetlenül járt el Kai-chan. A saját Zanpakutojával leszúrni valakit, majd otthagyni, hogy elvérezzen, hatalmas bunkóság. Nem csoda, hogy a lány még mindig eszméletlenül feküdt a szomszéd szobában.
A nyolcadik osztag megúszta az egészet, és ha ők nem kapcsolnak olyan gyorsan, szinte mindenki meghalt volna. Ise hadnagy gyanúsnak találta, hogy olyan nagy a csend, ezért bement a birtokra, hogy körülnézzen. Miután meglátta a kiütött társaságot, azonnal kapcsolt, és szólt a 4.osztagnak. Eközben az 1.osztag barakkjainál robbanás történt, és sokan meghaltak, ezért oda is kellett néhány gyógyítónak mennie. A főkapitány, akinek nem esett semmi baja sem, utána egy gyors kapitányi gyűlést hívott össze, és két osztagot ráállított Kai-chan keresésére. Mivel én még életben vagyok, biztos hogy valamit tenni fog annak érdekében, hogy meghaljak.
Ezért is volt jó, hogy Renjit csak akkor tudtam lekoptatni, mikor épp Byakkunnak vagy Hirako kapitánynak játszottam a pszichológusát (igen, már két páciensem is volt).
- Yuki - puszilta meg az arcom Renji.
- Mi van már? - kérdeztem rosszkedvűen.
- Nincs kedved kimenni innen? - ült le mellém az ágyra.
- Még nem épültem fel teljesen, úgyhogy nem mehetek ki - feleltem - És amúgy is, Unohana kapitány megölne, ha megtenném.
- Én is veled leszek - ölelt magához. Lenézett rám, és jókedvűen mosolygott.
- Az még jobb lenne, akkor mindkettőnket kinyírna - bólintottam.
Elnevette magát, amit gyakran tett a közelemben, mert irtó vicces tudtam lenni, igaz nem tudatosan.
- Legalább valami mást is tennénk az üldögélésen kívül. Mindig is ki akartam próbálni, milyen lehet meghalni - vigyorgott.
- Idióta - csaptam a fejére - Most nem játszunk Rómeó és Júliát, úgyhogy felejtsd el a kettős öngyilkosságot.
- Pedig a te társaságodban biztos az is szórakoztató lenne - simogatta meg az arcom. Sóhajtottam, majd elmosolyodtam.
- Ha ennyire nem akarsz itt helyben maradni, megnézhetjük a többi beteget is - mondtam - Kira Izuru például biztosan örülne, ha meglátogatnád.
- Miért szólítod mindig a teljes nevén? - kérdezte kíváncsian.
- Mert amúgy elfelejteném - vontam meg a vállam. Kicsit elgondolkozott, majd egy mozdulattal az ágyra fektetett. Kicsit meglepetten néztem fel rá, de nem mozdultam. Úgy is tudja, hogy ha túl messzire megy, leütöm.
- Az enyémet ugye sose felejtenéd el? - hajolt közelebb.
- Nem én! Ha boldog vagyok, elég csak kimondanom, és azonnal elszáll minden életkedvem - mosolyogtam gúnyosan.
- Ezt szomorúan hallom - súgta a fülembe - Sok rossz napot fog még okozni neked.
- Ebben biztos vagyok - feleltem, majd az arcára tettem a kezét - Idióta Renji, csókolj meg!
- A hercegnőnek nem mondhatok ellent - mosolygott rám, majd óvatosan megcsókolt. Lehunytam a szemem, és megfogtam a kezét. Miután véget ért a csókunk, mellém feküdt, és velem együtt kezdte a plafont bámulni.
- Aggódtam érted, Yuki - mondta kis idő múlva.
- Tudom, naponta elmondod - feleltem. Felém fordult, és megpuszilta a homlokom.
- Tisztában vagyok vele - suttogta. Kedvesen rámosolyogtam.
- Szeretlek! - jelentettem ki. Kezdtem úgy érezni, hogy biztos vagyok benne. Minden nap egyre határozottabban éreztem, hogy szeretem őt, és napról napra mindig egy kicsivel többet akartam belőle.
- Én is - bólintott, majd gyengéden összeérintette ajkainkat.
- Engem is szeressetek már... - ült le az ágy szélére Hirako kapitány.
Azonnal felültünk, és mindketten meglepődve néztünk rá - Most mi van? Folytassátok csak, tudjátok, mintha itt se lennék.
- Maga meg hogy kerül ide? - kérdeztem ijedten.
- Kidobtak otthonról - válaszolta rosszkedvűen. Felvontam a szemöldököm.
- Már megint? Marry-san rossz kedvében lehet...
- Hát igen - vonta meg a vállát - Azt mondta, zavarom a gondolkozásban. Pedig ez nem igaz, fogadjunk te is tudnál gondolkozni, még akkor is, ha Renji épp csókolgatna.
- Hé, kiscica, én most se tudok gondolkozni miatta - böktem a kedvesemre. Shinji sóhajtott.
- Mégis ki érti a nőket? - tette fel a költői kérdést.
- Byakkun nyílván érti - gondolkoztam - Már a második házasságára készül.
- Komolyan, Kuchiki kapitány tud valamit! - bólintott Renji - Még Yukival is volt viszonya!
- Életem legszebb pár napja - sóhajtotam.
- Dettó. Amíg a hadnagya voltam, minden nap egy ajándék volt - fogta meg a kezemet Renji. Egymásra néztünk és elnevettük magunkat.
- Úgy érzem én vagyok az egyedüli ebben a szobában, aki nem vonzódik az itt tartózkodókhoz, valamint Kuchiki kapitányhoz... - nézett ránk Shinji elgondolkozva - Kezdem kínosan érezni magam.
- Fuyut kihagyta, ő is imádnivaló - szóltam közbe.
- Tudom, de ő nekem is bejön - legyintett. Büszkén néztem a páciensemre. Hát megérte annyit foglalkoznom vele!
Az ajtóban egy shinigami jelent meg.
- Satō hadnagy felébredt! És magával akar beszélni, Noroi negyedik tiszt! - mondta. Azonnal felpattantam, és az ajtó felé mentem.
- Tessék, csak emlegetni kellett, és egyből felébredt a csaj! - mondta Shinji.
- Ilyen könnyen itthagyott engem? - lepődött meg Renji.
- Majd jövök! - intettem, és kirohantam. Egyenesen Fuyu szobájába mentem, és miután berontottam az ajtón, odarohantam hozzá. Ráugrottam, és az ölelésemmel kezdtem fojtogatni.
- Yu, ne öld meg! Csak most ébredt fel! - szólt rám Byakkun. Na igen, ő nagyon sok időt töltött itt, várva hogy a menyasszonya végre magához térjen. Nem tudom, hogy leszidni, vagy megcsókolni akarta, de mindenesetre én most mindkettőt lehetetlenné tettem.
- Fuyu, te szerencsétlen, hát nem tudsz vigyázni magadra? - néztem a lányra dühösen. Ő egy ideig csak figyelt engem, majd megkérdezte:
- Bocsi, de... Ki is vagy te? - nézett rám azokkal a kék szemeivel. Meglepetten leugrottam, az ágyról.
- Byakkun, ő... Elvesztette az emlékeit? - kérdeztem ijedten. A férfi sóhajtott, majd bólintott.
- Rám sem emlékezett... - felelte.
- Ő lenne a barátnőd, akiről eddig beszéltél? - kérdezte Fuyu. Byakkun bólintott, majd odalépett hozzám.
- Ő itt Yu, a kedvesem - ültetett le az ágyra.
- Mi van? - kérdeztem meglepetten - Bocsi Byakkun, de már van pasim! Mondom van pasim! - hadartam, mikor hátradöntött. Egyenesen Fuyu karjaiba estem, aki egy győztes vigyorral nézett rám.
- Most megvagy, Noroi-san! - nevette el magát. Byakkun sóhajtott, majd leült kedvese mellé.
- Várjunk, ti most szórakoztatok? - lepődtem meg.
- Pontosan! - bólintott a lány - Mindenre tökéletesen emlékszem!
- Igazat mond - nézett rám Byakkun.
Egy pillanatig meglepetten néztem egyikről a másikra, majd a bosszúmat kezdtem forralni. Fuyura néztem, és elvigyorodtam.
- Szóval emlékszel arra az alakra, aki olyat tett veled, amit csak ennek lett volna szabad? - mutattam a pasijára.
A hadnagy elpirult, és azonnal megrázta a fejét.
- Nem is történt olyan, esküszöm! - nézett a kapitányára.
- Nem kell tagadnod - fogta meg a kezét Byakuya. Mosolyogva néztem őket. A gyerekkori barátom nemrég elmesélte, hogy mivel Fuyu mostanában mindig szó nélkül eltűnik, dühös lett rá. Ezért miután egyik nap ismét aggódnia kellett érte, elhatározta, hogy nem hagyja szó nélkül. Úgy kezdett viselkedni vele, mintha Fuyu-nak viszonya lett volna valaki mással, és szegény csaj alig bírja abbahagyni a magyarázkodást. Na ilyenkor örülök, hogy nem én vagyok Byakkun menyasszonya. Valószínűleg kivégezném, ha rájönnék az igazságra.
- Ó, jut eszembe! Chise-chant elkapták már? - kérdezte Fuyu kíváncsian.
- Ő már halott, kedvesem - simította meg az arcát Byakkun - Te is tudod.
- Nem az! Ő volt Noroi-san nevelője, csak befestette a haját - magyarázta a lány. Elképedve összenéztem a férfival.
- Ebben biztos vagy? - kérdeztem.
- Teljesen. Beszélt velem, sőt, még... - itt elkomorodott - Kuchiki kapitány, kérem menjen, és jelentse a főkapitánynak, amit mondtam.
- Mi a baj, Fuyu? - kérdezte aggódva Byakkun.
- Csak menjen! - nézett rá komolyan a lány. A kedvese egy ideig aggódva, nézte, majd bólintott, és kiment.
- Ez mire volt jó? - néztem rá kíváncsian.
- Noroi-san, kérlek segíts nekem! - mondta kicsit idegesen. Bólintottam.
- Oké, de miben? Csináltál valami rosszat, vagy mi? Ne mondd, hogy komolyan van valami más pasid!
- Nem, dehogy! Sosem lennék hűtlen hozzá! - vágta rá - Csak... Szóval... Ugye eljegyzett engem, de gondolom már mondta.
- Igen, beszéltünk róla - bólintottam.
- És adott gyűrűt, amit már egyszer elhagytam, és most... Azt hiszem megint... - motyogta. Már értem miért mondta Byakkun, hogy folyton elhagyja az ékszereit - Kérlek segíts, Noroi-san! Nem akarom elveszíteni őt!