Sugoi

Egy felesleges jótanács

Amikor az osztag felé sétáltam, teljesen átlagosnak éreztem magam. A ruhám olyan volt, mint a többi shinigamié, és a kíséretem nélkül sokkal jobb volt sétálgatni.
Egészen addig ezt gondoltam, amíg a 11.osztag kapujához nem értem. Ott már kicsit elfogott az idegesség, de végül erőt vettem magamon, és beléptem. Ismét minden szempár rám szegeződött, és ezek kereszttüzében sétáltam. Miután megszokták a látványom, elfordultak, vagy tovább csorgatták a nyálukat. Perverz népség…
- Yukicchan! - ugrott rám a kis rózsaszín. Meglepetten néztem rá.
- Izé… kislány hadnagyi ranggal…? - reagáltam kissé zavartan. Elnevette magát.
- Yachiru vagyok, hát elfelejtetted? - mosolygott.
- Nem! - vágtam rá - Csak néha kihagy a memóriám.
- Persze, persze - nevetgélt - Akkor mondd meg az ő nevüket! - mutatott a tegnap is látott kopaszra és pávatollasra, akik felénk tartottak.
Elgondolkozva figyeltem őket.
- Nem is tudom… szemceruzás és cseresznyevirág hajú…? - tippeltem.
- Nem talált! - kacsintott Yachiru, és leugrott elém.
- Akkor valószínűleg nincs nevük - adtam fel.
- De van nevünk! Én Yumichika vagyok - nyújtotta felém a kezét a tollas.
- Tényleg! Ha te Yumichika vagy, akkor ő Ikkaku! A kapitányotok pedig Zaraki Kenpachi! - jutott az eszembe. Kíváncsian néztem Yumichika kezére, majd bizonytalanul kezet ráztam vele.
Mivel ezelőtt még sosem ráztam kezet senkivel, kicsit új volt az élmény. A könyvekben ez olyan természetes dolog, de számomra megtiszteltetésnek számított.
- Ne vágj már ilyen meglepett fejet! Idegesítő! - szólt rám Ikkaku.
- Számodra minden idegesítő. - ugrott rá Yachiru.
- Kivéve a harc! - fejezte be Yumichika.
- Pontosan. Épp ezért te most meg fogsz velem küzdeni! - mutatott rám elszántan Ikkaku. Ijedten hátrébb léptem.
- Én? De miért? - kérdeztem értetlenül.
- Mert még új vagy itt! - felelte a számára leglogikusabb választ a kopasz. Továbbra is értetlenül néztem rá.
- Kíváncsi vagyok Yukicchan Zanpakutojának az erejére - mosolygott Yachiru - Biztosan valami nagyon cuki, varázslatos technikád van, ugye? - nézett rám nagy szemekkel.
- Nos… - kezdtem, ám Yumichika befogta a számat.
- Nekem most beszélnem kell vele! - mondta, majd arrébb lökött. Gyorsan visszament Ikkakuhoz, és valamit odasúgott neki, mire az elvigyorodott. Lepacsiztak, majd Yumichika visszajött hozzám.
- Gyere! - indult el, én pedig követtem. Amint az osztag egy elhagyatottabb részéhez értünk, megállt, és felém fordult.
- Miről akarsz velem beszélni? - kérdeztem, és mivel kevesebb mint egy napja ismerjük egymást, kíváncsian méregettem.
Nagy levegőt vett, majd lazán nekidőlt a falnak.
- Itt, a 11.osztagnál… sajátos törvények vannak. Harc nélkül nem fognak elismerni téged, bármennyire szép is vagy. És a Zanpakutod, ha kidou alapú, itt viccnek számít. Ezért, ha esetleg tényleg kidou alapú kardod van, tartsd titokban! - mondta.
Egy pillanatig értetlenül néztem rá, majd bólintottam.
- Oké, majd ha az lesz, elkezdem titkolni - bólogattam komolyan, majd lassan hátrálni kezdtem az önjelölt jótevőtől, aki a haját kezdte igazgatni.
- És ha valaki rádtámad, akkor üsd csak le - mondta  lazán, mintha csak az időjárásról beszélne.
Bólintottam, és magamban elkönyveltem, hogy ez a gyerek vagy pszichopata, vagy egyszerűen csak jót akart. Valószínűleg az első.
Miután a tanácsadóm, és én visszamentünk a többiekhez, Yachiru rámugrott, és valami számára érdekes dologról kezdett mesélni, amit természetesen nem jegyeztem meg.
Így indult az első napom, életem egyik legkalandosabb időszakából…