Sugoi

A papírmunka művészete

A harc után egy a 4.osztagba tartozó shinigami látta el a sérülteket. Nem volt nehéz dolga, hiszen csak kettő volt. Azt hiszem, Masaonak hívták, és csak azért volt a 11.osztagnál, mert egyszer gyakorlatilag elrabolták. Szegény lány... De legalább hetente egyszer visszamehet az osztagához.
Zaraki kapitány nagyon nagy lelkű...
- Yukkichan! - ugrott rám Yachiru jókedvűen.
- Igen? - néztem rá kíváncsian. A kislány egy ijesztő mosollyal ajándékozott meg.
- Nagyon ügyes voltál! Mostmár félnek tőled!
- Annak... Örülök... Azt hiszem - vontam meg a vállam.
- Yumi és Ikkaku nagyon büszkék rád! Megengedték, hogy a kishúguk legyél! - nevetett. Értetlenül néztem rá.
- Hát annak... Örülök... Azt hiszem... - ismételtem meg előző bölcs válaszom. Vajon tudja, hogy ők nem testvérek? Vagy nekem kellene közölnöm vele?
- Ken-chan pedig megengedte neked, hogy bárkit megverj, ha olyan kedved van! - mosolygott.
- Azt hiszem nem élek a lehetőséggel... - léptem hátrébb. A kislány megragadta a kezem, és elkezdett futni. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi lány volt, elég gyorsan futott, és alig bírtam tartani a tempóját. Csak a kapitányi szoba előtt állt meg. Kifáradtan dőltem neki a falnak, és elképedve néztem a kislányt, aki még a futás után is felpörögve ugrándozott.
- Gyere Yuki! - ment be a szobába Yachiru. Sóhajtottam, majd én is bementem. A hely koszos volt, és egy asztalon nagy adag papír volt felhalmozva. Egy könyvespolcon poros könyvek voltak, amiket ránézésre már annyi ideje nem vettek elő, hogy nekem támadt bűntudatom.
- Hé Noroi! - vigyorgott rám Zaraki kapitány. Yachiru azonnal ráugrott a vállára.
- Igen? - kérdeztem kíváncsian.
- Még nyilván egyik tiszt sem magyarázta el az osztag szabályait - mondta, mire bólintottam - Akkor nyilván nekem kell...
- Igen, Ken-chan, hiszen te vagy a kapitány! - nevetgélt Yachiru.
- Tudom - vigyorgott - Szóval az osztagban szabad a harc..
- Bizonyos keretek között? - szakítottam félbe.
- Nem, addig ütheted, amíg mozog - vigyorgott.
- Vagy úgy... - mondtam nyugtalanul.
- A papírmunkát Yumichika csinálja, már amikor van kedve hozzá - mondta tovább - De mostantól a tiéd lesz ez a feladat.
- Nagyszerű... - mondtam sugárzó élet kedvvel.
- Gyerünk Yuki-chan, kezdj neki most azonnal! - vigyorgott rám Yachiru, és a sarokban lévő papír halmokra mutatott.
Vajon mióta vannak ott azok a lapok? Hány év munkája lehet benne?
- Nekünk most mennünk kell. Szét kell rúgnom valaki seggét - vigyorgott a kapitány, és kiment az ajtón, vállán a kis rózsaszín hajú hadnaggyal.
- Ken-chan, egy elegáns hölggyel beszélsz, ne mondj csúnyákat - hallottam még Yachiru nevetését a folyosóról.
Sóhajtottam, majd miután lebeszéltem a belső énem az öngyilkosságról, nekikezdtem a papírmunkának. A napom hátralévő részét ez tette ki, és miután túl voltam a negyedén, már nem is gondoltam arra, hogy milyen unalmas. Ugyanis már gondolkozni se volt erőm.
Most komolyan, mégis kinek van türelme ilyen papírokkal foglalkozni,  amikor a könyvtárban ott van több száz olvasatlan könyv? Esküszöm, ennél még a napkitörések részletes leírását is élvezetesebb volt végigolvasni!
Sóhajtottam, majd a papírokra dőltem. Becsuktam a szemeim, és tartottam egy három perces szünetet.
Vagyis, akkor még csak azt hittem, hogy három perc. Csak akkor tudtam meg, hogy a három percből két óra lett, amikor valaki ébresztőként a fejemre csapott.