Sugoi

A valódi ellenség

Taisei szeme gonoszul csillogott, és egy pillanat se kellett hozzá, hogy lefegyverezze Soi Fon kapitányt, és Byakkunt. Nem is láttam pontosan, hogy mi történt: Az egyik pillanatban még Taisei nyakánál volt a kard, utána pedig az őt körülvevő két kapitány egy mély sebet kapva térdre esett. Elkerekedett szemekkel néztem, bár tisztában voltam vele, hogy itt ő a rossz fiú.
- Yuki-chama! Gyere velem és nem fogsz megsérülni! - nyújtotta felém a kezét. Annyira csábító volt az ajánlata, hogy egyből megteremtettem köztünk a hat lépés távolságot.
- Nem megyek! - mondtam. Elképzelésem sem volt, hogy mit akarhat tőlem, de a biztonságérzetem legyőzte a kíváncsiságom. Bár ha most vele megyek, akárhová is akár vinni, lehet, hogy fontos dolgot tudhatok meg... De akkor hátra kellene hagynom mindent, és árulónak neveznének. Nem mellesleg Byakkunt egy hónapon belül már a második szeretője hagyná el, és lehet, hogy a büszkesége kicsit megsérülne.
Renji elém állt, és Taisei szemébe nézett.
- Mi a célja, Watanabe kapitány? - kérdezte komolyan. Közben Shinji felállt Marry mellől, és elég fenyegetően nézett az árulóra.
- A célom? Ennyit még nektek is elmondhatok, ha már nem találtátok ki magatoktól! - vigyorgott - Meg akarom... Nem, meg fogom ölni Yamamoto főkapitányt!
A tisztek szeme elkerekedett, de nem estek kétségbe.
- Nem hagyjuk, hogy egyáltalán a főkapitány közelébe kerülj - Abarai kapitány hangja szokatlanul komor volt.
- Ha ez a célod, akkor mégis miért bántottad Marry-chant, te szemét? - kérdezte idegesen Hirako kapitány.
- Te nem tudtál a kis segédhadnagyod magánakcióiról? - figyelte Taisei - Vagy csak nem mondott neked semmit? Az elmúlt két napban mást se csinált, csak információkat keresett rólam... Egyszerűen túl sokat tudott meg, és óvatlan volt. El kellett hallgattatnom, mielőtt valamit kifecseg a tervemről.
Hirako kapitány egy pillanat alatt mellette termett, és kardjával Taiseit célozta. A férfi kitért a támadás elől, bár az arcán esett egy karcolás.
- Hé, ez majdnem veszélyes volt - nevetett, de Shinji nem találta ennyire viccesnek. Folytatta támadását, de nem csak ő harcolt Taisei ellen. Néhány kapitány és hadnagy is megpróbált végezni vele. Viszont... Olyan volt, mintha Watanabét nem is érdekelte volna ez az egész. Felém fordult, és elindult.
Abarai kapitány még mindig előttem állt, és szerencsémre nem szándékozott arrébb állni.
- Yuki-chama! Jobb lesz, ha nem kéreted tovább magad. Ha nem jössz, még nagyon sokan fognak megsérülni. Az nem lenne jó - mosolygott.
- Miért kellene veled menjek? - a hangom gyenge volt és halk, kezem pedig remegett.
- A szüleid miatt - felelte.
- A szüleim halottak! - vágtam rá kicsit magabiztosabban.
- Szóval már ezt is tudod? - lepődött meg - Az a kislány nagyon kitett magáért. Jó kis szövetséges lett volna.
- Watanabe kapitány, adja meg magát! - tartotta maga elé a kardját Renji. Néhány kapitány szintén közelebb jött, és elállták a menekülési útvonalát. Nem mintha ez zavarta volna Taiseit.
- Abarai, te pusztán csak az időmet tudod húzni. El fogom vinni Yuki-chamát, és fel fogom használni a tervemhez - jelentette ki.
- Szóval ha nem szerzi meg Noroit, a terve sem fog sikerülni? - kérdezte meglepetten Renji.
- Ezt azért nem mondtam... - rázta meg a fejét Taisei - De attól még kelleni fog...
Túl sok mindent árult el, és ez nem csak nekem esett le. Valaki felkapott, és elképesztő gyorsasággal elvitt onnan. Még láttam Taisei megdöbbent arcát, és hogy szürke ruhás alakok támadnak a kapitányokra. Azok meg hogy kerültek oda?
Felnéztem megmentőmre, aki nyilván azért rohant így el velem, mert szeretett arra kelni, hogy az arcát bökdösöm és csókolgatom. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy egyik tetőről a másikra ugorjon velem. Messziről is éreztem a hatalmas lélek energiákat, amik harcra utaltak. A szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy a félelem átjárja az egész testem. És az sem segített a helyzeten, hogy észrevettem megmentőm sérülését. A mellkasa szépen szólva vérzett.
- Állj meg! - mondtam idegesen, de ő csak ment tovább. Mivel engem nem lehet így ignorálni, óvatosan a mellkasára csaptam. Erre már reagált, és megállt.
- Yu, ez most nem a legjobb alkalom a megállásra... - mondta nagyokat lélegezve.
- Tegyél le - mondtam, mire készségesen letett. Közelebb hajoltam a sebéhez, ami pont a szíve alatt volt. Elég mély volt, és azonnal el kellett volna látni. Azonnal előtört belőlem a gondoskodó énem, és levettem róla sálját. Kicsit meglepetten nézett rám.
- Yu, mit csinálsz? - Byakkun kérdőn nézett le rám. Válasz helyett csak a kapitányi haorijára mutattam.
- Vedd azt le! - mondtam. Értetlenül nézett, de megtette, amit mondtam. Mostmár csak a fekete szövet választott el a sebtől. Mivel ha megkértem volna, hogy a ruhája felső részét is vegye le, nem biztos hogy megtette volna, a saját kezembe vettem az irányítást. Óvatosan, hogy véletlenül se érjen a sebéhez az anyag, lekaptam róla mellkasát eltakaró ruhát.
- Mégis mit csinálsz, de komolyan? - kicsit mintha kezdett volna ő is ideges lenni. Ez de fura, lehet hogy zavarba jött...
Egy percig talán csak azzal voltam elfoglalva, hogy a felsőtestét bámuljam, majd legyőztem a perverz énem, és elkezdtem a sebét ellátni.
Először a saját ruhaujjamból téptem le egy kis darabot, amivel megtöröltem a bőrét. Bár ez nem volt teljesen jó fertőtlenítés, legalább kicsit javított a helyzeten. Utána a sálával szépen körbetekertem a mellkasát a seb körül, majd egy csinos kis masnival rögzítettem az egészet.
- Jövök neked egy sállal - mondtam az alkotásom befejezése után. A felsőtestére tettem a kezem, és egy perverz mosoly futott végig az arcomon.
- Yu, vérzik az orrod... - sóhajtott. Felpillantottam rá, és elnevettem magam. Ő is elmosolyodott, majd az engedélyemmel visszavette a ruháját.
Mostmár lassabban mentünk tovább. Az ellenség katonái szinte ellepték az utcákat, nekünk meg észrevétlenül kellett mennünk.
Aggódtam, mert elképzelésem sem volt, miért akart engem felhasználni Taisei, és azt se tudtam mire. Vajon a vérem miatt volt? Azért akart, mert a Noroi család vére folyt az ereimben?
Kicsit távolabb ismerős lélekenergiát éreztem meg. Hitsugaya kapitány harcolt a rá támadó alakokkal, és az arcán kétségbeesés látszódott. Oda akartam menni, hogy segítsek annak a magas rangú kisfiúnak, de Byakkun megfogta a kezem, és az ellenkező irányba húzott. Letörten követtem.
Soul Society szinte romokban hevert. Az ellenség pár perc alatt lerohanta az egészet, és mindenkinek jutott ellenfél. Én meg... Csak bújkáltam. Remek.
Kezdett besötétedni, ezért visszaindultunk az első osztaghoz. A főkapitány már biztosan elintézte azt a helyet, úgyhogy ott biztonságban lehettem volna. Ha volt egy kis szerencsénk, Taisei is halott volt, bár ezt a sok szürke ruhás miatt igazán esélytelennek tartottam.
Minél közelebb értünk az osztaghoz, annál több sebesült shinigamit láttunk. És mikor már ott voltunk a célunknál, a sebesülteket felváltották a holttestek. Taisei nem viccelt... Tényleg sokakat bántott.
- Byakkun, ez azért van, mert nem mentem vele? - álltam meg. A kezeim remegni kezdtek, és bűntudatot éreztem.
- Nem. Ha vele mentél volna, talán még többen halnak meg - mondta érzelem mentesen.
- És mi van, ha nem? - kérdeztem idegesen - Mi van, ha akkor senkinek se esik baja?
- Az lehetetlen. Nem lett volna előnyös számára - tette az arcomra a kezét. Kétségbeesetten néztem a szemébe, és éreztem, hogy eluralkodik rajtam a pánik. Oda akartam szaladni Taiseihez, és behúzni neki egyet, vagy talán kettőt is. Utána pedig sírhattam volna mondjuk egy sarokban.
- Nyugodj meg, Yu! - mondta csendesen Byakkun.
- Totál nyugodt vagyok - feleltem, de nem győztem meg. Még én se hittem el...
Lassan lehajolt hozzám, és egy lágy csókot nyomott az ajkamra. Nem azt mondom, hogy ez volt élete legjobb ötlete, de mindenesetre egy pillanatig a félelem helyett azon kezdtem gondolkozni, hogy mégis miként lehet ilyen hülye, hogy egy háború közepén nekiáll velem smárolni.
A csókunkat egy ismerős hang szakította félbe.
- Ez kicsit fáj, Kuchiki kapitány... Ilyen gyorsan túltette volna magát rajtam?