Sugoi

Tűzszünet

Egy percig még lélegezni is alig tudtam. Pont ő szegte meg a szabályokat? Mi volt rá az oka? Zavartan piszkálni kezdtem a hajam végét, és kerültem a pillantását.
- Yu - simította meg az arcom gyengéden. Nem tudtam mit reagáljak, elvégre egy elég komoly dolgot mondott nekem. Összejönni a saját hadnagyoddal nem olyan jó vicc, főleg ha büntetés is jár érte.
- Öhm... Mióta? És hogyan jöttetek össze? - kérdeztem végül csendesen.
- Fél éve - felelte kis gondolkozás után, majd félre nézett - Sok időt töltöttünk együtt, és azt vettem észre, hogy szeretem.
- Szereted? - gondolkoztam - És melyik részét? A kinézetét, hogy folyamatosan egyetért veled mindenben, vagy azt, hogy nincs saját személyisége? - kérdeztem kis éllel a hangomban.
- Azt a részét szeretem, amit senkinek sem mutat meg - nézett maga elé - Nem vetted még észre? Sosem mond semmit, azon kívül, amit le lehet nyomozni vele kapcsolatban. Fogalmam sincs mi a kedvenc színe, miért akart shinigami lenni, és hogy miket kedvel úgy igazán.
- Szóval vonz téged az ismeretlen? - kérdeztem. Kicsit letörten magam elé néztem. Szóval számára én túl kiismerhető vagyok...
- Így is mondhatjuk - kezét az arcomra tette.
- De... Ha van barátnőd, miért csókoltál meg? Azért, mert már meghalt? - kérdeztem kíváncsian. Egy pillanatig nem felelt, csak érzelem mentesen nézett rám.
- Azért, mert féltem, hogy téged is elveszítelek - mondta végül.
- Szóval... Nem szeretsz, vagy ilyesmi... - elszomorodtam.
- Tévedsz. Valójában.. - kicsit félrenézett - Furcsa érzéseket váltottál ki belőlem.
- És ez... Jó? - kérdeztem kíváncsian.
- Döntsd el te - mondta kedvesen.
Az állam alá nyúlt és óvatosan megcsókolt. Most határozott volt, ami tetszett, de nem tisztázta még teljesen a helyzetet. El akartam tolni magamtól, viszont szinte elvesztem a karjai közt.
- Byakkun... - húzódtam egy kicsit hátrébb.
- Yu... - tette a kezét a derekamra.
- Nem szabad ezt csinálnunk. Már csak Fuyu miatt sem - mondtam a szemébe nézve. Keserűen elmosolyodott.
- Ahogy szeretnéd - hunyta le a szemét. Egy picit megbántott, hogy ennyire gyorsan beletörődött. És az se esett jól, hogy valójában én se vágytam másra rajta kívül. De néha a tisztesség fontosabb, mint mások érzései.
Byakkun felállt mellőlem, és a szoba ajtaja felé ment.
- Aludj jól, Yu - nézett le rám.
- Te is - intettem, mire bólintott, és kiment. Amint az ajtó becsukódott mögötte, hátradőltem, és a plafonra meredtem.
- Mi a francot csinálok? - kérdeztem magamtól hangosan. Totál folytatni akartam a csókolózást, de mégis lehettem ilyen hülye, hogy hagytam kimenni innen? Legszívesebben felpofoztam volna saját magam.
Ostoba Byakkun... Mégis miért csókolt meg, ha nemrég halt meg a barátnője? Ez valami sajátos gyászolási mód? Meg amúgy is, mi az, hogy "furcsa érzéseket" váltottam ki belőle? Ez most azt jelenti, hogy szeret? És én szeretem őt?
Ez annyira bonyolult...
Sóhajtottam, majd átöltöztem az előre kikészített pizsamába. Még sokáig feküdtem, és a történteken gondolkodtam. Meglepett voltam, boldog, de csalódott is. Mikor végül elaludtam, talán már éjfél is elmúlt.

Reggel arra keltem, hogy valaki ébresztget. Méghozzá nem akárhogy. Néha az arcomat bökte meg, néha pedig megpuszilt. Persze közben szólóngatott is.
- Yu. Ébredj már fel - sóhajtott. Pusztán makacsságból sem nyitottam ki a szemem, elvégre ki ő, hogy megmondja mit csináljak? Szerintem kezdte kicsit unni, hogy nem keltem fel, ezért egy édes csókot nyomott a számra. Bár azt hittem, tegnap már megbeszéltük, hogy ez nem oké, mégis viszonoztam. Átöleltem, és hagytam, hogy folytassa igen hatásos ébresztését. Magához húzott, és felültetett, de nem szakította meg a csókot. Amikor végül elhúzódtunk egymástól, elmosolyodtam.
- Jó reggelt, Yu - nézett a szemembe. Az arcára tettem a kezem, és összehúztam a szemöldököm.
- Ilyet nem csinálhatunk többet! - mondtam, bár egyáltalán nem bántam, hogy mégis megtette. Bólintott, de még nem engedett el.
- Yu, szeretsz engem? - kérdezte. Az arcáról nem tudtam leolvasni, hogy mire gondolhat, ezért kicsit kétségbe estem. Mit mondjak erre? Egyáltalán szabad nekem azt mondanom, hogy szeretem?
Félre néztem, és kicsit bizonytalanul bólintottam. Az biztos, hogy nem volt közömbös számomra.
- Valami olyasmi - mondtam.
- Én is valami olyasmi... - simogatta meg az arcom - Ezért én nem akarom befejezni.
- Legalább gyászold már meg normálisan a barátnődet - mondtam morcosan. Lehunyta a szemét, én pedig nekidőltem a mellkasának.
- Még megbeszéljük, rendben? - nézett le rám. Bólintottam majd óvatosan megfogtam a kezét. Még egy ideig csendben voltunk, és elmerültünk a gondolatainkban.

Reggeli után elhagytam a Kuchiki birtokot, és a 11.osztag felé vettem az irányt. A shinigamik az utcákon ma mintha jobb kedvűek lettek volna. Néhányan nevettek, mások pedig láthatólag másnaposak voltak.
Én is jókedvűen léptem át az osztag kapuit, és szinte mindenkinek köszöntem, aki szembejött velem. Néhányan vissza is köszöntek, ám volt, aki nem egészen a várható módon reagált.
- Csodás reggelt neked, Ikkaku! - köszöntem a harmadik tisztnek boldogan. Az arca meglepett volt, majd ijedten fordult Yumichika felé, ami felénk tartott.
- Yumichika! Yuki megőrült! - kiáltotta. Az ötödik tiszt aggódva odajött hozzám.
- Yuki-chan, minden rendben? - tette a homlokomra a kezét. Egy angyali mosollyal feleltem.
- Igen, remekül vagyok ma! És te, Yumi-kun? - néztem rá.
- I-Ikkaku, mi a fene van vele? - lépett hátrébb.
- Nem tudom, ez valami női hangulatingadozás lehet... Nem szokott ennyit mosolyogni... - mondta Ikkaku.
- Valahogy olyan barátságos... Ez ijesztő! Mit kell ilyenkor csinálni? - kérdezte kétségbeesetten Yumi.
- Szerinted én tudom, idióta? - fordult felé idegesen a harmadik tiszt.
- Nem vagyok idióta! - vágta rá Yumichika. A vitájuk folytatódott, én pedig nem akartam végighallgatni, ezért feldobva siettem a kapitányi szoba felé. Bent senki sem volt a papírmunkán kívül, amit valakinek a háború ellenére is meg kellett csinálni. Mivel a jobb alkarom jelenleg nem volt nálam, kénytelen voltam a bal kezemmel írni a lapokra. Elég nehezen ment, a jelentésem a fogsággal kapcsolatban majdnem másfél órát vett igénybe. De legalább leírtam, igaz, hogy kicsit olvashatatlanul. Még szívecskét is rajzoltam a lapra, amit még én magam sem tudtam mire vélni.
A többi papírt átfutva szembesültem a jelenlegi helyzettel is: Mivel a szekta épületét lerombolták, az ellenség (aki biztos nem a családom, bár a lapon ez állt) visszavonult, és úgymond most tűzszünet van. Nem tudjuk meddig fog ez tartani, de a szekta tagjainak új vezetője hajlandó volt diplomatikusan tárgyalni. Ez pedig jó jel volt.
Egész délelőtt, sőt, még délután is egyedül dolgoztam, gondolom a többiek edzettek. Mikor már én is meguntam, hogy egyedül vagyok, elindultam kifelé, arcomon a letörölhetetlen mosolyommal.
Kint szembe találtam magam a 12.osztag hadnagyával, Nemu-val.
- Noroi Hiroyuki-sama? - kérdezte rámnézve, mire bólintottam - Jöjjön velem.
- Miért? - követtem kíváncsian a lányt.
- Mayuri-sama látni kívánja - mondta ugyanolyan kifejezéstelen arccal. Kicsit meglepődtem. Mit akarhat tőlem egy másik osztag kapitánya?
Az út a 12.osztaghoz rövid volt, és csendesen telt. A hadnagy nem volt túl kommunikatív, én meg csak arról tudtam volna beszélni, hogy milyen elképesztően csodás ez a nap.
Odaérve egy terembe mentünk, ahol rengeteg fura gép volt elhelyezve.
Néhányat futólag szemügyre vettem, de nem tűntek túl érdekesnek így elsőre.
- Noroi negyedik tiszt - hallottam meg egy hangot. Odapillantottam a tőlem nem messze lévő kapitányra.
- Kurotsuchi kapitány - hajoltam meg.
- Azt hallottam, levágták a kezedet. Ezért mostantól a kísérletem alanya leszel - jelentette ki. Semmi légyszi, vagy ilyesmi. Hát jó.
- Mégis milyen kísérletről beszél? - kérdeztem kíváncsian.
- Nemu, mutasd meg neki - mondta.
- Igenis, Mayuri-sama - mondta a hadnagy, majd az egyik szerkezetből egy jobb alkart vett elő, ami... Fémből volt? Hmm, furcsa. Tündéreket akarnak vele ölni, vagy mi?
- Ezt a kart én készítettem, kifejezetten a számodra - mondta Kurotsuchi kapitány. Milyen kis kedves - Mindenre alkalmas, amit az igazi kezeddel képes lennél megcsinálni. Mivel még újonnan lett csak kész, le kell majd írnod jelentésben, hogy mik a tapasztalataid vele.
- Hogy mi? - kérdeztem kicsit meghökkenve - De... De amúgy legális ez?
- Semmi sem tiltja - vonta meg a vállát.
- Heh? - néztem meglepetten. Elindult felém.
- Most felteszem az új karodat, légy hálás érte - vette elő néhány furcsa szerszámot.
- Ne! Jó nekem fél karral! - fordultam meg, hogy elfussak, de Kurotsuchi hadnagyba ütköztem.
- Nem menekülhetsz el Mayuri-sama elől - nézett rám.
És valóban nem tudtam elmenekülni, ugyanis egy tűvel altatót juttattak a szervezetembe, majd mikor egy óra múlva felkeltem, már két karom volt. Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam azt az osztagot. Most újra hozzá kellett szoknom a megváltozott egyensúlyomhoz, és nehezemre esett így sétálni. De most komolyan, mi ez már, hogy csak úgy megfognak, és új kezet tesznek rám? Hát hülyék ezek?
Morcosan sétáltam a sötétben a gyerekkori barátom birtoka felé, aki megmondta nekem, hogy vissza kell menjek, ugyanis nem aludhatok az utcán. Túl fáradt voltam makacskodni, és valahol az utcán elaludni megvárni azt, hogy ő keressen meg. Így hát jó shinigamit játsszva elsétáltam hozzá.
Bejutni a birtokra könnyű volt, ám utána tippem sem volt, merre menjek. Merre is vitt tegnap? Már totál elfelejtettem.
Végül úgy döntöttem, hogy megvárom a ház előtt leülve. Ma nem volt kedvem eltévedni. Várakozás közben úgy döntöttem, hogy egy pillanatig lehunyom a szemem, de rossz döntésnek minősült, ugyanis szinte azonnal elaludtam.