Sugoi

Menekülés

Egy héttel Hirako kapitányék látogatása után, az éjszaka közepén zajokra lettem figyelmes, ezért felkeltem. Fuyu még békésen aludt, és nem terveztem felkelteni, ezért némán sétáltam ki a szobából. A folyosó üres volt, de vérnyomok voltak a földön. Ijedten pislogtam párat. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha felkelteném a hadnagyot, és vele együtt indulnék el a nyomokat követve. De lehetséges, hogy az ő keze is benne van a dologban, így hát egyedül kezdtem sétálni a sötét folyosón.
A nyomok egy ajtóhoz vezettek, ami mögött még sosem jártam. Halk szipogást hallottam bentről, ezért bementem a szobába. Bent minden fehér volt. A fal, az ágy, a takaró... Ezt az összhangot csak a vérfoltok, és az ágyon ülő kislány törte meg. Odamentem hozzá.
- Hé, minden rendben? - kérdeztem kíváncsian. Hülye kérdés volt, ugyanis a lány bal szemén egy vágás húzódott végig, és ami a legijesztőbb, a körmei szinte mind hiányoztak.
- Segíts! Ments meg! - sikította. Ijedten hátráltam, de a fal megállított.
- Mitől mentselek meg? - szememmel az ajtót néztem, ugyanis mintha lépteket hallottam volna a folyosóról.
- Attól a szörnytől! - kiáltotta. Ekkor az ajtó becsapódott. Akkora erővel, hogy az egyik lerepülő darabkája egy sebet ejtett a karomon, valamint ha jól éreztem, néhány apróbb darab szintén a kezemben talált becsapódási helyet. A gyerek felsikított, én pedig az újonnan jött alakra néztem. A főpap volt az.
- Miyo-chan, miért futottál el? - nézett mosolyogva a kislányra. Miyo csak sikított, majd odarohant hozzám.
- Segíts! - sírta. Így közelebbről minden sebe jobban látszott. Körmeit nemrég téphették le, ugyanis vérfoltot hagytak a ruhámon. Szánalmat és hányingert keltő látvány volt. Lesokkolva a főpapra néztem, aki egy gonosz mosollyal közeledett felém.
- Noroi Hiroyuki, ilyenkor már aludnod kellene. De ne aggódj, ha magadtól nem megy, elaltatlak én - mosolygott. Nem mertem megmozdulni. Kezével megfogta a nyakamat, majd megszorította - Ha bármivel is próbálkozol, megölöm a gyereket - suttogta gonoszan.
- Segíts...! - szorította meg Miyo még jobban a ruhám. Tehetetlenül néztem a főpap fénytelen, szürke szemeibe. A szürkeség szinte elnyelte a tudatomat.
A fejemben furcsa képek villantak fel. Először Onii-chanról, az együtt töltött napokról, és a haláláról. Majd az osztagban töltött időről, ami tele volt szórakozással. Eszembe jutott a gyerekkorom is, amikor épp Byakkun elől menekültem. Vajon így pergett le a szemeim előtt az életem? Akkor most meg fogok halni?
- A shinigamik körbevették ezt a helyet. Hamarosan elfogják foglalni, de addigra téged, és az itt lévő lelkeket mind ki fogom végezni - vigyorgott. A szemeim elkerekedtek, és éreztem, hogy a remény kialszik bennem. Ez az alak tényleg meg fog ölni perceken belül. Esélyem sincs túlélni.
- Meg fog ölni? - kérdeztem minden bátorságomat összeszedve - És mégis hogyan..? Csak nem megfojt? - gúnyolódtam. A szorítás a nyakamon erősebbé vált.
- Pontosan! - nevetett. Beletörődően elmosolyodtam, majd lehunytam a szemem. Ha itt az ideje meghalni, hát legyen.
- Sokatsui! - hallatszódott a helyiség bejárata felől, majd valami oldalba lőtte a főpapot, aki a szoba végébe csapódott. Levegőért kapkodtam, majd megmentőm felé néztem.
Fuyu volt az, és láthatólag dühös volt.
- Noroi-san, mégis mit csinálsz itt? - kérdezte.
- Az most mindegy! Húzzunk el innen! - ragadtam meg egyik kezemmel Miyot, másikkal a hadnagyot, majd elkezdtem futni a kijárat felé.
- Hé, hová megyünk? - kérdezte Satō hadnagy.
- El innen, jó messzire! Elvileg a shinigamik bekerítették a helyet, úgyhogy csak ki kell jutnunk valahogy! - feleltem futás közben. Hangokat hallottam magunk mögül, ezért hátrafordítottam a fejem. A főpap jött utánunk, láthatólag sebe nem akadályozta a mozgásban. Gyorsabban futottam, de reménytelen volt. Csak másodpercek kérdése volt, hogy utolér-e minket.
Ekkor Fuyu megállt, és a főpap felé fordult.
- Mi a fenét csinálsz, Satō hadnagy? - kérdeztem kétségbeesetten, majd én is megálltam. A lány a közeledő ellenséget nézte.
- Menjetek ki innen, rendben? Ha te megmenekülsz, még lesz esélyed legyőzni a családodat - mondta komolyan.
- Hülye vagy, vagy mi? Nem tudod megölni azt az izét! - kiáltottam. Fuyu felém fordult, és egy aranyos mosolyt küldött.
- Hadnagy vagyok, megtudom védeni magam! És meghalni egy nemes kisasszonyért nagy dicsőség egy magamfajta számára! - mondta.
- De... A francba, ne csináld ezt Fuyu! - kezdtem egyre idegesebb lenni. Nem hagyhatom meghalni, mégis csak egy hozzám hasonló lány!
- Örülök, hogy a nevemen szólítottál - mondta kicsit megilletődve, de láthatóan boldogan - Remélem még találkozunk! - mosolygott, majd kezével a plafonra célzott - Shakkaho! - kiáltotta. A kidou hatására a plafon berobbant, és betemette a köztünk lévő teret. Mostmár ha akarna, se tudna kijutni innen... Ostoba Fuyu, hát hogy a francba mondom majd én el ezt Byakkunnak?
A kislány kezét erősebben szorítva rohantam tovább. A kijárat már csak pár lépésre volt, amikor megláttam az első shinigami holttestet. Ezt követte még egypár, úgyhogy a shinigamik nyilván megkezdték a behatolást az épületbe. Ez jó jel volt. Mikor kijutottunk, megálltam. Előttem egy erdő volt, oldalt pedig egy szakadék. Nem tudtam, merre lenne jobb elindulni, de az a szürke alak, aki mellettem termett szinte megválaszolta a kérdésem. Kardjával a kezemre célzott, és egy mozdulattal leválasztotta a testemről. Egy pillanatig fel sem fogtam mi történt. A hirtelen elöntő adrenalin és Miyo sikítása se tudott visszahozni a valóságba. Az alak eközben a kislányt vette célba. Nem ölte meg, csak kido-t használva lekötözte, és egyik társa felé rúgta. Miyo elájult, és már nem hallottam többé a sikítását. Összeszedtem magam, és segítség reményében az épület felé néztem. A hely lángokban állt, néhány gerenda már le is szakadhatott ott bent. Ha Fuyu ezt túléli, meghívom egy italra. Persze ahhoz nekem is túl kéne élnem, és jelenleg az esélyeim erre igazán alacsonyan vannak. Félve a kezemre, vagyis a kezem helyére pillantottam. Könyöktől lefelé csak a lehulló vérem volt, és ekkor tudatosult bennem, mi is történt pontosan. Futni kezdtem, bár az egyensúlyérzékem még nem szokott hozzá ahhoz, hogy az egyik oldalon egy kézfejjel és egy alkarral kevesebb van, ezért sokszor elestem. Az ellenfelem csak nevetett rajtam, és a szívem összeszorult, amikor rájöttem, hogy Onii-chan nevetését hallom. De ő halott... Eszembe jutott, mikor még Soul Societyben a fura alakok támadása során, szintén Onii-chan alakját vette fel az egyik, ezért kicsit megnyugodtam. Ő valóban nem bántana engem..
A szakadék széléhez értem, és megálltam. Nem mertem hátranézni, de ugrani sem akartam igazán. Hallottam, ahogy mögöttem valakik összecsapnak, tudatosult bennem  a kardok összeütközésének hangja. Majd  a  csend.
A fájdalom, amit levágott karom okozott egyre jobban szétterjedt a testemben, és a vérveszteségtől már nem láttam teljesen tisztán. Lépteket hallottam magam mögül, ezért inkább a zuhanás általi halált választva elrugaszkodtam a földtől.
Valaki ekkor szorosan átölelte a derekam, és visszarántott a sziklaperemre. Na tessék, még meghalni sem tudok... Még egy ilyen szerencsétlen shinigamit nem látott a világ.
- Megőrültél? - hallottam meg egy ismerős hangot. Felpillantottam, majd a szemeim elkerekedtek.
- Te meg mit keresel itt...? - tettem fel a kérdést megmentőmnek, akinek a holdfényben most tökéletesen láttam az arcát.