Sugoi

A bűnös

*Fuyu szemszöge*

A kapitány hazakísért, majd egész éjszaka velem maradt. Olyan óvatosan és gyengéden bánt velem, hogy a szívem minden alkalommal összeszorult. Nem hitte el, hogy nem történt semmi sem, hiába magyaráztam.
Byakuya-kun, miért vagy ennyire önfejű?
Másnap reggel mellettem volt, és szorosan magához ölelt. Kicsit szomorúan néztem fel rá, és megsimítottam az arcát. Azonnal rámnézett, és sóhajtott.
- Jó reggelt, Fuyu - puszilt meg.
- Magának is, kapitány - mosolyogtam rá kedvesen. Közelebb hajolt, és egy gyengéd csókot nyomott a számra. Örültem a csókjának. Legalább ez tényleg felvidított ebben a rémes helyzetben, amibe kerültem.
- Fuyu - súgta a fülembe - Nekem elmondhatod, ki volt az.
- Senki! Nem volt senki se! - vágtam rá. Persze, hogy elrontja a dolgokat egy pillanat alatt. Ebben nagyon hasonlít rám.
- Elhiszem, hogy nehéz - simította meg a karom - De fontos vagy nekem, úgyhogy meghallgatlak.
- Kapitány... - motyogtam. Nem hitt nekem. És ez fájt. Ennyire képtelenség lenne bennem bízni? Mondjuk azok után, ami történt... Nem hibáztathatom.
- Szeretlek, Fuyu - nézett a szemembe. Ismét könnyezni kezdtem. Ezzel egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat.
- Én is szeretlek téged, Byakuya-kun - öleltem magamhoz.
- Miért sírsz? - kérdezte csendesen.
- Csak meghatódtam. Ennyi az egész - motyogtam. Bólintott, majd lehunyta a szemét, és megsimította a hajam.

Az osztagban már én is kicsit megnyugodtam, és az új információk tudatában sokkal lazábban telt a nap. Csak egy dolog nem volt még tiszta, de Kuchiki kapitány azt mondta, hogy ne nyomozzak utána, mert csak magamnak okoznék fájdalmat. Kivételesen hallgattam rá. Végső soron ő a kapitányom.
Délután ismét gyűlés volt, de erre most a hadnagyok is hivatalosak voltak. Némán álltam Byakuya-kun mögött, és hallgattam, amit a főkapitány mond. Pár szóval összefoglalta a helyzetet, majd elmondta, mit fogunk tenni most. Igazán cseles kis tervet eszelt ki, és már nem tűnt olyan morcosnak, mikor véletlenül rámnézett.
A gyűlés végén mindenki ment a számára kijelölt helyre. Én és a kapitány a Noroi birtokhoz mentünk, és a kertbe sétálgattunk, közel a házhoz. A házban a tizedik osztag tagjai voltak készenlétben, kint pedig a nyolcadik osztag figyelte a terepet. Yuki nyilván nem fog örülni, hogy így körbevették a házát, de elvileg beleegyezett, hogy akármit tehetünk, ha ettől neki jobb lesz. Egy igazi bűnözőt kellett elkapni, és ehhez néha ilyen eszközök kellettek.

Délután egy felé járhatott az idő, mikor a terv szerint Yuki visszatért a Noroi birtokra. A kapitány épp azt próbálta prezentálni, hogy mennyi ideig tud engem a karjaiban tartva csókolni. Nem mértem az időt, de pár perc biztos lehetett, sőt, több is lett volna, ha a terv megkezdését jelző hangjelzés (ami hasonlított a kapitányi gyűlést jelzőre) nem szólal meg. Byakuya-kun letett a földre, majd intett, hogy folytassuk sétánkat.
Kicsit távolabb álltunk meg a bejárattól, de még így is láttuk, ahogy Yuki, két oldalán a harmadik osztag kapitányával és hadnagyával, bemegy a házba. Jókedvűnek tűntek, ráadásul Yuki még meg sem ütötte a pasiját, amiért külön meg kell majd dícsérnem. Byakuya-kun megfogta a kezemet, és kicsit távolabb mentünk a háztól.
- Fuyu, ha a mi feladatunk is megkezdődik, nagyon vigyázz magadra! - mondta komolyan, majd megfogta a kezemet, amin a gyűrű volt - A menyasszonyom vagy, ezt tartsd észben!
- Igenis! - bólintottam. A szemébe néztem, és kicsit elgyengültem. Én is azt szerettem volna mondani, hogy "Vigyázz magadra, kapitány!", de nem mertem. Remélem egyértelmű neki, hogy én se akarom a vőlegényem pusztulását.
Pár perc elteltével mozgolódás lett a házban. Néhány szolga kimenekült, és bentről füst szállt kifelé. Az ellenség támadása megkezdődött.
A célszemély még ugyan nem jött elő, nekem és Byakuya-kunnak mégis szét kellett válnunk. Ő a ház északi oldalába ment, én a délibe. Ha Hitsugaya kapitány és Matsumoto-san nem kapja el az ellenségünk, akkor vagy én, vagy pedig a kedvesem fogja. És ha mi se, akkor a nyolcadik osztag feladata lesz. Ha elbukok, Yuki lehetséges, hogy veszélyben lesz, sőt, nagy eséllyel meghal.
Tegnap a kapitány elmondta, hogy valójában nem akarnak büntetést adni Yukinak. Mikor két napja, a gyűlésen a lány a kapitányok előtt megmagyarázta a helyzetet, azonnal rájöttek, hogy egy olyan ellenséggel van dolguk, akit már rengeteg ideje nem tudnak elkapni. A nő már évek óta egyik nemesi házat a másik után teszi tönkre, majd megöli a tagjait. Rendszerint másokat használ fel, és csak akkor fedi fel magát ő is, mikor az első kísérlet nem sikerül. A következő áldozata a Noroi-család volt, és úgy tűnik, engem és Taisei-t használt fel először, de most, hogy mi elbuktunk, új terv kellett neki. Ezért volt az a pár hét nyugalom. Elő kellett állnia valami újjal. Ami a jelek szerint az volt, hogy börtönbe záratja Yukit, majd megöli.
Ha a kapitányok nem látnak át a dolgokon, akkor most tényleg nagy baj lenne. A terv alapja, hogy elhitetjük mindenkivel Yuki bűnösségét, és miután ez szétterjedt a városban, visszakísérik őt az otthonába, hogy megírja lemondását, mint a Noroi család vezetője. Mivel a célszemély szintén a házban lesz, nyilván próbálkozni fog valamivel, ami által elveheti Yuki életét. Hogy ez ne legyen sikeres, alapból a harmadik osztag fog vele lenni. Mivel a közvetlen támadások esélye itt nagyon lecsökken, a nő biztos valami mással fog próbálkozni, olyannal, amit esetleg a véletlennek is be lehet tudni, például a tűzgyújtás, vagy rosszabb esetben a robbantás. A tizedik osztag azért van bent, hogy megtalálják és elfogják, mielőtt bármit is tehetne. De az épület nagy, és sok rejtett szoba is van benne, nem beszélve a lezárt folyosókról. Mivel a nő biztosan menekülni fog a tűz keletkezése után, de még robbanás előtt, én és Byakuya-kun a két lehetséges kijáratnál fogjuk őt várni. A tizedik osztagnak ekkor már az a feladata, hogy megtalálja a bombát, mielőtt az felrobbanna. Abarai kapitány és Kira hadnagy eközben természetesen kimenekíti az embereket, különösen ügyelve a ház vezetőjére.
Azt nem tudjuk, hogy melyik kijáratot fogja használni a nő, de ha felém jön, mindenképpen el kell kapnom. A nyolcadik osztag tényleg csak azért van, hogy végszükség esetén bevessék magukat. Ez a három védővonal csak elég lesz, hogy elkapjunk egyetlen személyt!
Az idő is fontos tényező lehet a tervben. Mivel a tűz után természetesen megkezdődik az evakuálás, a robbanás olyan pillanatban kell történjen, amikor Yuki még nem tudott kijutni. Ezért gondolom a legbelsőbb szobák egyikébe vezették, hogy ott írja meg a "lemondását". A tűz kezdete és a robbanás közti időszak nem lehet több két percnél, és ezalatt az idő alatt kell kijusson a célszemély. A terv működhet, és kicsi az esély arra, hogy ez az egy személy elmenjen. A nevét nekem nem árulták el, úgyhogy fogalmam sincs hogyan kéne hívnom őt. Még a kapitányi gyűlésen is külön figyeltek arra, hogy az igazi neve ne hangozzon el.
Hétköznap álneveket használ. Yuki például "Kai"-nak hívta őt, de a feljegyzések alapján már volt "Reiko" vagy éppen "Aisa" is. Tényleg sok mindent megtesz, hogy ne lehessen lenyomozni, de egymaga nem lehet okosabb Soul Societynél.
A kezemet a kardom markolatán tartottam, és figyeltem a környezetemet. A tűz ropogása és a kicsit messzebb lévő szolgák ijedt beszélgetésén kívül nem sok mindent lehetett hallani. A bentről kijövő füst kissé csípte a szemem, és öt másodpercenként kellett letörölnöm a könnyeimet, amit okozott.
Ekkor Hitsugaya kapitány rontott ki az ajtón. Több helyen is vérzett, ruhája eléggé meg volt szaggatva.
- Satō! Fuss, amilyen gyorsan csak tudsz, és jelentsd a főkapitánynak, hogy azonnal hagyja el az osztagát! - kiáltotta - A bent lévőket már elintézte, úgyhogy siess!
- Igenis! - bólintottam ijedten. Megfordultam, de ekkor olyan hangot hallottam, mintha leszúrtak volna valakit. Azonnal visszafordultam.
Hitsugaya kapitány az eszméletét vesztve feküdt a földön, mellette egy lila köpenyes alak állt. A célszemély, azaz Yuki nevelőnője, vagy ki tudja ki valójában...
Észrevett engem, és mielőtt még elfuthattam volna, mellettem termett, és megragadta a nyakam. A kardomért nyúltam, de olyan erősen szorított, hogy elgyengültek a karjaim.
Smaragdzöld szemei ismét olyan ismerősek voltak. Meg úgy az egész arca... Mikor találkozhattam már vele?
- Fuyu-kun, megnőttél - mondta egy ismerős mosollyal az arcán - Nem hittem volna, hogy valóban lány vagy. Volt sejtésem, de hogy így titokban tartottad... Rosszul esik.
Elkerekedtek a szemeim. Nem, nem és nem! Ez nem történhet meg! Bármit, csak ezt ne! Ha igaz, amire gondolok, nekem végem van. Egyáltalán hogy történhetne meg?
Elengedett, én pedig hátraestem, miközben levegő után kapkodtam, folytatta a beszédet.
- Halottnak hittél, nem igaz? És mikor a múltkor találkoztunk, nem ismertél fel a hajam színe miatt... Szánalmas vagy - térdelt le mellém. Elvette a kardomat, majd átszúrva a mellkasomon, a földhöz szegezett. Éreztem, ahogy a fájdalom végigjárja a testem. A belső vérzés még nem érződött a fájdalom miatt keletkezett adrenalintól, de a vérem már a számból folyt ki. Ha a tüdőmnek is baja esett, és megtelik vérrel, na akkor nekem lőttek.
Felemeltem a kezem, hogy ha már karddal nem tudok rátámadni, legalább megüssem, de egyszerűen megfogta.
- Fuyu-kun, valamiben nem változtál. Még mindig gyenge vagy - mosolygott, majd megnézte a kezem - Ez egy gyűrű? Eljegyeztek? Gratulálok! - mosolygott. A számba tóduló vértől meg se tudtam szólalni, a sokktól meg amúgy se tudtam volna mit tenni. Lehúzta az ujjamról a gyűrűt majd nézegetni kezdte.
- Add... vissza... - nyögtem ki. Nem veheti el tőlem! Azt Byakuya-kuntól kaptam... Ő adta nekem, és ezzel pecsételte meg a szerelmünket. Valaki, aki ezt nem ismeri, nem érhet hozzá!
- Milyen szép! - csillant fel a szeme - Biztos egy vagyonba került. Kár érte! - hajította el. Kétségbeesetten néztem a gyűrű után, ami leesett, és elveszett a fűben.
Hogy lehet valaki ilyen... gonosz? Miért tette? Sose gondoltam volna, hogy ilyet fog tenni. Bíztam benne, felnéztem rá... Akkor miért?
A vérveszteségem egyre nagyobb lett, és éreztem, hogy már nem bírom sokáig.
A könnyeimen át láttam, ahogy feláll, és gúnyosan lenéz rám. Tehetetlenül feküdtem a földön, és mielőtt lecsukódott volna a szemem, még utoljára csendesen megkérdeztem:
- Miért... Mégis miért tetted ezt, Chise-chan...?