Sugoi

A barátok támogatása

Lesokkolódva tartottam a kezemben a lapot, és a szívem a félelem ritmusában kezdett dobogni. A papír mintha sokkal súlyosabbá vált volna, és miután elgyengült kezeim elengedték, lehullott a földön lévő vértócsába. Ami az előbb még... Nem volt ott. Biztos fentről hullott le, amíg olvastam. Félve felpillantottam, majd ha eddig nem lettem rosszul, ezek után biztosan. Az egyik szolga lógott ott, nyakán egy hatalmas vágással, amiből a vér származott. Nyilván a hullaszag is emiatt volt...
Éreztem, ahogy elhagy minden erő. Ez most tényleg sok volt számomra, és ezt azzal juttattam a külvilág tudtára, hogy a földre estem. Magam elé nézve próbáltam összeszedni magam, de nem sikerült. Csak akkor kaptam fel a fejem, mikor valaki a vállamra tette a kezét. Renji volt az, majd miután felsegített, elindult velem a házhoz. Mondott nekem valamit, vagy kérdezett tőlem, ezt nem tudom pontosan, mert a sokktól még az utat is elfelejtettem a szobámba. Ha ő nem lett volna, fogalmam sincs hogy találok el az ágyamig.
- Yuki... Nyugodj meg - simogatta meg a hajamat, amint becsukta mögöttünk az ajtót - A többiek hamarosan eltakarítják azt... Minden rendben lesz.
- A levél... - motyogtam - Volt ott egy levél..
- Tudom, azt Yumichika már el is vitte a főkapitánynak. Ne aggódj - puszilt meg. Az ágyán felé lépdeltem, hogy leüljek, de megállított - A ruhád tiszta vér. Öltözz át, rendben?
- I-igen - dadogtam. Végül a segítségével sikerült csak átöltöznöm, ugyanis annyira remegtem, hogy nem bírtam normálisan megfogni a ruhát. Miután ezzel kész voltam, az ágyba feküdtem. Ő mellettem maradt, és egészen addig simogatott, amíg el nem aludtam.

Kora reggel keltem fel. Mikor kinyitottam a szemem, volt pár másodperc, mikor mindenről megfeledkezve néztem magam elé, majd eszembe jutottak a tegnap történtek, és ismét a sírás határán voltam. Ráadásul Renji sem volt mellettem, pedig tisztán emlékeztem, hogy itt volt, mikor elaludtam.
Körbenéztem a szobámban, és próbáltam megbizonyosodni arról, hogy senki sincs ott, aki árthatna nekem. Chise megírta a levelében, hogy békén hagy, akkor meg miért félek? Felültem, majd reszkető kezeimre néztem. Olyan hideg van... Hidegebb, mint máskor.
Kopogtak az ajtón, majd Byakkun lépett be. Ránéztem, de nem mondtam semmit.
- Yu - ült le mellém az ágyra - Rendben vagy?
- Nem... - feleltem halkan. Tényleg nem voltam rendben. Egyfolytában olyan érzésem volt, mintha valaki hátba akarna támadni. Eszembe jutott a szolga képe, akit a fára kötöztek, miután elvágták a torkát... Nekem is ez lenne a jövőm? Ezek a fura rémképek lennének az árnyak, amikről Chise beszélt?
- Értem - hunyta le a szemét - A főkapitány már kezelésbe vette az ügyet. Megvizsgálták a helyszínt, és eltűntettek mindent, ami eszedbe juttatná a történteket.
- Az emlékeim valahogy megmaradtak... - a hangom keserűen csengett.
- Azzal nem tudnak mit kezdeni - mondta őszintén. Csendesen felpillantottam rá. Gondterhelten nézett engem, majd egy óvatos puszit nyomott a homlokomra.
- Ez valami gyógypuszi volt? - mosolyodtam el kényszeredetten.
- Valami olyasmi - bólintott. A mosolyom hamar eltűnt, majd szemeimből könnyek kezdtek folyni.
- Úgy bánsz velem, mint egy kisgyerekkel - törölgettem az arcom a kezemmel - Mintha a kishúgod lennék. Neked már van kishúgod, ne csald meg őt!
- Te is majdnem annyira közel állsz hozzám, mint egy testvér - simogatta meg a fejem - Úgyhogy ne sírj.
- Reménytelen... - szipogtam - a nyugalmamnak már annyi. Mostmár annyit sírok, amennyit akarok.
- Igazad van. Nincs jogom megszabni, hogy mennyit sírhatsz - nézett félre. Ettől még jobban sírtam.
- Kapitány, maga csak ront a helyzeten! - csücsült le az ágyra Fuyu, aki nem tudom hogy került ide. Megsimította Byakkun karját - Nem így kell megnyugtatni őt, kedvesem!
- Ha ti ketten itt vagytok, hol van Renji? - néztem körbe könnyes szemmel.
- Mindjárt itt lesz ő is. El kellett mennie, mert a főkapitány hívatta, de hamarosan visszatér, és vigyázni fog rád - mosolygott rám a hadnagy. Csillogó kék szemeiben tisztán láttam magam. A hajam kócos volt, arcomat pedig könnyek borították. Igazán szánalmas látványt nyújtottam.
- Ígéred? - szipogtam tovább.
- Ígérem - bólintott Fuyu meggyőzően. Kicsit közelebb jött, és kedvesen megölelt. Fejemet a mellkasához húzta, így tökéletesen hallottam a szívverését. Olyan nyugodt volt, szinte monoton... Nem tudtam, hogy egy baráti ölelés ilyen jól esik egy húzós helyzetben.
Francba, ez a lány tényleg ért ahhoz, hogyan nyugtasson meg másokat. Nyilván Byakkun is így gondolta, ugyanis elbűvölten nézett minket.
Éreztem, ahogy Fuyu a homlokomra teszi a kezét.
- Kapitány, azt hiszem belázasodott... - jelentette ki. A vőlegénye azonnal felállt az ágyról.
- Hozok valami gyógyszert - távozott a szobából. Már csak ketten maradtunk a szobában. Sok ideig csak magam elé néztem és nem törtem meg a némaságot, majd felpillantottam a hadnagyra.
- Mondd, nem fáj neked, hogy Chise ezt teszi? - kérdeztem. Arca kicsit megrándult, de nem vesztette el az önuralmát.
- Már nincs semmi közöm se hozzá - felelte - Régen barátok voltunk, de már megváltoztam és mások fontosak számomra.
- Mások? Például Byakkun? - gondolkoztam.
- Igen, ő nagyon-nagyon fontos - bólintott - De van még egy néha kicsit lökött, de nagyon aranyos személy is, akinek sokat köszönhetek. Ő is fontos nekem.
- Ez csakis én lehetek. Bár megkérdőjelezném a "kicsit lökött" jelzőt - mosolyodtam el.
- Igazad van, használhatnám a "totál kettyós" vagy a "szuper idegesítő" jelzőket is - bólintott.
- Sokkal jobbak - töröltem meg az arcom. Már nem sírtam, amit haladásnak könyveltem el. Ismét elcsendesedtünk, és a gondolatainkba merültünk. Pár perc múlva Byakkun visszatért és hozott magával gyógyszert a lázam ellen. Úgy vettem be a kis tablettát, mintha valami mérget adtak volna nekem. Bíztam bennük, de azért sose lehet elég óvatos az ember.
Renji nagyjából fél óra múlva érkezett meg, addig végig kellett hallgatnom Fuyu és Byakkun vitáját az  esküvőjük terveivel kapcsolatban. Kivételesen örültem, hogy előttem veszekednek valami apróságon, mert a gondolataimat szinte teljesen elterelték. Már nem éreztem annyira a félelmet, ami reggel körbelengett.
Renji vagy hatszor megköszönte nekik, hogy vigyáztak rám, majd elküldte őket. Így már csak velem tudott foglalkozni.
Pár perc múlva ketten maradtunk a szobámban. A férfi odajött hozzám, majd gyengéden magához ölelt.
- Sajnálom, hogy csak most értem ide. Itt akartam lenni, mikor felkelsz, de hívattak - suttogta a fülembe.
- Nem a te hibád. Amúgy is túlreagáltam ezt az egész helyzetet...
- Nem, egy ilyen komoly fenyegetésnél normális, ha kiakadsz - nézett le rám. Megfogta a kezem, és egy puszit nyomott rá - De mostmár itt vagyok és megvédelek mindentől.
- Nem tudsz mindentől megvédeni - ráztam meg a fejem hitetlenkedve - A gondolataimat például nem szabályozhatod. Azoktól is meg kellene védeni.
- Hidd el, arra is képes vagyok - mosolygott rám. Mosolyától ismét éreztem az érzést, ami a biztonságot jelentette. Volt bennem természetesen félelem is... Mert mi van, ha Chise csak átvert a levélben, és most is itt bújkált valahol, arra várva, hogy végezzen velem, ha nem figyelek oda? Vagy ami még rosszabb, mi van, ha Renjinek akart ártani? A levelében egy szóval sem említette, hogy a barátaimat nem bántja majd. Görcsbe rándult a gyomrom ezektől a rémes feltevésektől, és ismét remegni kezdtem.
Egy gyengéd, de határozott csók szakította félbe ezt az ostoba gondolatmenetet. Rá kellett döbbennem, hogy Renjinek tényleg igaza volt: Tudja szabályozni a gondolataimat, ugyanis amint megcsókolt, mintha a fejemben lévő összes tudás elszállt volna, és a helyüket a rózsaszín köd vette át.