Sugoi

Egy furcsa erő

- Yuki, mikor fejezzük már be? - kérdezte Renji fáradtan.
- Amint megtaláltuk azt, amit keresünk - néztem fel rá - Úgyhogy fogd be a szád, térdelj a földre, és keresd!
- De már órák óta itt vagyunk! - panaszkodott tovább - Igazán tarthatnánk pihenőt!
- Rosszabb vagy, mint én! Mostantól Ren-channak foglak hívni, hogy érezd a megvetésem! - keresgéltem tovább a fűben.
- Ahogy gondolod, Hi-chan - nézett rám gúnyosan. Dühösen felé pillantottam, majd hozzávágtam az első dolgot, ami a kezem ügyébe került. Most éppen egy adag homokot.
- Utálom, ha a nevem első felén szólítanak. Hát még ha becézik is! - pattantam fel, majd odamentem hozzá.
- Nem félek tőled! - tette a fejemre a kezét Renji.
- Nem is foglak megütni - mosolyogtam, majd lábujjhegyre álltam, hogy meg tudjam csókolni. Renji kicsit meglepődött, de nyilván boldog volt, hogy ütés helyett csókot kap, úgyhogy megölelt. Kicsit később elhúzódtam tőle, majd a szemébe néztem.
- Oké, megkaptad az előleget, most folytasd a keresést - parancsoltam.
- Szerinted beérem ennyivel? - mosolygott rám kedvesen.
- Kénytelen leszel - fordultam meg. Tettem egy lépést, de visszahúzott, és egy heves csókkal ajándékozott meg. Komolyan ellenkeztem volna, de végtére is ő egy kapitány, én meg csak egy negyedik tiszt, úgyhogy nem sok mindent tehetek. Megadtam magam, és szenvedélyes csókcsatába kezdtünk. Fogalmam sincs meddig fajult volna a dolog, ha a még fél lábbal a sírban lévő Fuyu meg nem dob minket egy kővel.
- Hé, milyen segítség vagytok! Egymás szájában nem fogjátok megtalálni a gyűrűmet! - kiáltotta. A mellkasán egy nagy kötés díszelgett, amit minden nap le kellett cserélnie, és bár egyértelmű lett volna, hogy Byakkuntól kér segítséget, ő mégis engem látogatott meg az ilyen kéréseivel. Mi az már, hogy előttem többet vetkőzik, mint a vőlegénye előtt? Miféle kapcsolatban élnek ezek majdnem egy éve? Azért Fuyu néha megmutatja a bokáját Byakkunnak, vagy még ezt is túl illetlennek érzi?
Rengeteg kérdés merült fel bennem, mikor rajtuk gondolkoztam, és sokra nem is akartam választ kapni.
- Nem kellett volna elhagynod! - felelte Renji.
- Ren-chan, ha leveszik a kezéről, és eldobják, akkor nem sok mindent tud tenni - néztem a kedvesemre.
- De tud minket ugráltatni... - sóhajtott a férfi. Egy újabb kő repült felénk.
- Hé, még az előtt meg szeretném találni, hogy Kuchiki kapitány megkérdezi, miért nem hordom! - mondta dühösen a hadnagy. Hát nem hiszem el, a botja nélkül nem tudott normálisan járni, de még így is minket hajigált.
- Mit nem hordasz? - lépett mögé Byakkun. Fuyu idegesen megfordult.
- Maga meg mit csinál itt? - kérdezte - Azt mondtam, hogy várjon meg az osztagnál, fél perc és ott vagyok!
- Igen, nagyjából három órával ezelőtt - bólintott - Nem hagyhatom, hogy egyedül sétálgass.
- Nem kell rám vigyáznia! - nézett félre Fuyu.
Leültem a földre, és Renji is így tett. A 6.osztag legédesebb párjának vitái mindig érdekesek voltak és viccesek. Volt egy séma, amit mindig betartottak. Az első lépés általában a vitahelyzet kialakítása volt. Ez már az előbb megtörtént, úgyhogy most jött a második pont: A helyzet bonyolítása.
- Fuyu, járni se tudsz rendesen! - mondta szigorúan Byakkun.
- Ezzel arra céloz, hogy a segítségére szorulok? - kezdett dühös lenni a lány.
- Nem, csak arra, hogyha nem akarsz még rosszabb állapotba kerülni, akkor feküdnöd kellene, ahogy Unohana kapitány is megmondta - nézett le rá a vőlegénye.
- Ő csak javasolta, hogy feküdjek! - felelte Fuyu.
- Akkor miért nem hallgatsz rá, és fekszel vissza az ágyadba? - itt a veszekedés átlépett a harmadik fázisba, aminek kreatívan a világvége nevet adtam.
- Kuchiki kapitány... Maga haszontalannak tart engem, igaz? - nézett le a földre a lány.
- Nem, Fuyu, én... - kezdte a másik idióta.
- Már... Nem is szeret, igaz? - szakította félbe - Csak útban vagyok magának...
- Ne gondold ezt! - lépett közelebb hozzá.
- A jegyességet is fel akarja bontani, ugye? - szipogta a lány.
- Miről beszélsz? Nem tennék ilyet... - mentegetőzött Byakkun.
- Mindezt azért, mert nem tudok vigyázni arra a gyűrűre! - kezdett sírni. Ekkor ismét új fázis következett: a megbékélés.
- Már megint elvesztetted? Ó, te kis butus, ne sírj ezért! Hallottad, kedvesem? - ölelte magához a lányt.
- D-de azt te adtad nekem, szerelmem - motyogta Fuyu.
- Ne aggódj miatta, drága - puszilta meg az arcát. Ebben a szerkezeti egységben megfigyelhető, ahogy a két egyed becézgetni kezdi egymást, és fizikai kontaktusba lépnek.
- Annyira szeretlek, Byakuya-kun - sírt tovább a hadnagy. Ez már az utolsó lépcsőfok volt: A szeretet kifejezése.
- Én is, édes Fuyu - simogatta meg az arcát. A vallomásukat csók követte, és ezennel a vitájuk hivatalosan is véget ért. Olyan egyszerűen kezelik a dolgaikat.
- Akárhányszor látom, mindig megrémiszt - motyogta mellettem Renji. Hát igen, Byakkun sosem ölelgette így Renjit, mikor még együtt dolgoztak. Sőt, becézgetni se becézgette, és feleségül sem akarta venni. Ezért szegénykém mindig kicsit félni kezdett, mikor végignézettem vele a párocska vitáját.
Én totál élveztem nézni, ahogy a megközelíthetetlennek tűnő Byakkun elkezd olyan szavakat használni, hogy "édesem", "drága", vagy éppen "szépségem". De Fuyu se volt semmi: bármin elsírta magát, legyen az egy fázó kiscica, amit nem vihet haza, egy leejtett lap, amit nem tudott elkapni, vagy egy rossz toll, amivel nem tud írni. Ez a kettő olyan szinten harmóniában élt, hogy hányingerem volt tőlük, ezért felpattantam a földről, és elkiáltottam magam:
- Aki a leghamarabb bejön a házba, eltölthet egy estét velem és a démonjaimmal! - egyből mindhárman felkapták a fejüket, de nem foglalkoztak sokat velem. Byakkun és Fuyu épp a vita utáni felhőtlen boldogságot élvezték, Renji pedig a füvet bámulta maga előtt.
- Valami csillog! - jelentette ki. Odamentem, és letérdeltem, hogy megnézzem, mi az.
Majdnem örülni kezdtem, hogy megtaláltuk a gyűrűt, majd rájöttem, hogy ez bizony nem az. Egy nyaklánc volt, amin egy fém karika közepén egy rózsaszín kő fénylett. A kezembe vettem, majd figyelmesen megnéztem.
- Ez Kai... Úgy értem Chise nyaklánca - mondtam csendesen. Fuyu azonnal mellém lépett, majd megnézte.
- Valóban! Ugyanolyan nyaklánca volt, mint nekem, csak én is elhagytam.
- Azóta már megtaláltuk - gondolkozott el Byakkun - Ha jól tudom, az osztagban van. Visszakaphatod, ha szeretnéd.
- Nem kell, köszönöm. Túlságosan is a régi énemre emlékeztetne - mosolygott a lány. Vőlegénye egy puszit nyomott az arcára.
- Hű de gyorsan túlléptetek a kihívásomon... - néztem végig rajtuk kicsit sértetten.
- De mégis hogy kerülhet ide? - hagyott engem figyelmen kívül Renji.
- Nyilván elhagyta, amikor elment - felelte Byakkun.
- Vajon ez alapján meg tudnánk találni őt? - kérdezte Fuyu. Elgondolkoztam, majd bólintottam.
- Ha irtó okosak vagyunk, lehetséges. Vigyük el a főkapitánynak, ő meg gondolom kezd vele majd valamit - mondtam. Mindannyian bólintottak (vagyis Byakkun csak visszafogottan biccentett, mert ő mégiscsak egy ostoba Kuchiki), majd Renji elindult, hogy leadja a bizonyítékot. Csak hárman maradtunk, és mindannyian gondolkoztunk.
- Láttátok a közepében a követ? - kérdezte kis csend után Fuyu.
- Nem, nem vettük észre azt a dió méretű, csillogó követ középen - vágtam rá. Byakkun rosszallóan megbökte a homlokom.
- Az egy szerelemkő! - csillant fel a hadnagy szeme.
- Olyan nem is létezik - nézett rá a pasija.
- De igen! A falunkban úgy tartották, hogy ha egy éven át minden nap hordod, és sose veszed le, akkor még az év vége előtt találkozol az igazi szerelmeddel! - magyarázta.
- Ez igazán fura babona - sóhajtottam.
- De annyira romantikus! Az én nyakláncomon kék kő volt, ami az erőt jelképezte. Ha egy évig minden nap hordom, hatalmas erő birtokába jutok, mindig ezt mondták - merengett el. Elgondolkozva ránéztem.
- Végülis, itt van a vőlegényed, aki amúgy egy kapitány is, és bármikor készen áll megvédeni téged... Ez is hatalmas erőnek számít, nem? - kérdeztem. Fuyu sajnálkozva megrázta a fejét.
- Nem, Noroi-san. Igaz, hogy Byakuya-kun erős, de itt most nem arról az erőről van szó. Te kis érzelmi inkompetens.
- Abarai nem tanított neked semmit? - kérdezte Byakkun - Tudod, a szerelemről.
- Ren-chan imádnivaló tud lenni, de ezen a téren kicsit félénk - mosolyodtam el. Fuyu sóhajtott.
- Rendben, akkor elmagyarázom - nézett rám csillogó szemekkel - Nem arra az erőre céloztam, ami által meg tudod ölni az ellenfeled, vagy el tudsz pusztítani egy várost. A szeretet ereje sokkal nagyobb - mosolygott rám.
- Hm... - gondolkoztam. Szeretet ereje? Na az meg honnan van? Vagyis... Az is erő, hogy szeretek valakit?
Áh, már megint érzések. Ki érti ezeket? És Fuyu meg már megint úgy beszél, mint valami falusi hittérítő.
De igazából... Nem is hangzik rosszul.
Ha azt az erőt veszem, ami által kötődök másokhoz, és szeretem a barátaimat, akkor hatalmasnak tűnök.
Vagy nem is... Inkább legyőzhetetlennek érzem magam!