Sugoi

A Noroi-ház sötét ügyei

Elképedve néztem a lány arcát, amin egyre inkább a fájdalom tükröződött. Miért érzi ennyire rosszul magát egy szimpla kérdés után?
Meg amúgy is... Mi ez az egész? Miért mondta azt, hogy én vagyok Byakkun következő menyasszonya? Ebbe nekem is bele kellene egyeznem, meg amúgy is, milyen lenne már hozzámenni... Mintha képes lennék valaki mást is szeretni Onii-chanon kívül...
- Hé... Ezt honnan veszed? - kérdeztem elkerekedett szemekkel. Fuyu megrázta a fejét, és kicsit gyorsabbra vette a tempót.
- Mindegy... - motyogta - Mostmár nem számít.
Én is gyorsítottam lépteimen, és próbáltam feldolgozni, amit mondott. A szívem meglepően hevesen vert, és ez nagyon zavart. Miért kell engem ilyenekkel sokkolni? Nincs is semmi igazságalapja. Byakkun meg amúgy se venne el feleségül. Még elköszönni se tudott normálisan tőlem.
A szekta épületéhez értünk, ezért megpróbáltam összeszedni magam. Most nem Yuki, hanem Chidori voltam, ezért a problémáimat hátra kellett hagynom.
Az ajtónál őrök álltak, akik simán beengedtek minket a házba. Bent egy csuklyás alak sétált oda hozzánk. Az arcát nem láthattuk, csak mély hangját hallottuk.
- A főpap már várta önöket - mondta - Jöjjenek - indult el. Félve követtem őt, Fuyuval a nyomomban. A csuklyás alak előttünk úgy sétált a folyosókon, mintha csak egy egyenes úton menne előre, míg én egy igazi labirintusnak láttam a helyet. Elgondolkodtam, hogy vajon honnan tudták, hogy most fogunk megérkezni... Talán így tervezte a főkapitány? Nem értem.
Egy szobába vezetett minket, ahol egy fekete köpenyt viselő alak ült. Valamiért úgy éreztem, hogy láttam már őt, vagyis... Inkább a lélek energiája volt ismerős.
- Noroi Hiroyuki - szólított meg. Az igazi nevemen szólított, és ez nem jelentett jót. Barátságtalanul néztem felé.
- Ki maga, és miért akarja bemocskolni a családomat? - kérdeztem.
Az alak felénk fordult. Rövid, szőke haja volt, a szürke, fénytelen szemei pedig arra utaltak, hogy vak.
- A családod kért meg arra, hogy ezt tegyem - mosolygott. Összehúztam a szemöldököm.
- Maga hazudik. A szüleim nem tennének ilyet - mondtam komolyan.
- De igen - bólintott - Ők utasítottak a támadásra, valamint az ő közbenjárásuk miatt kerültél ide.
Értetlenül a földre néztem. Miért tennének ilyet? Azt hittem jóba vannak a főkapitánnyal... Akkor mégis miért?
- Sok mindent nem tudsz a családodról, nemde? - kérdezte mosolyogva - Itt az ideje, hogy mindent megtudj, amit eddig titkoltak előled.
Egy gyors mozdulattal előkaptam a kardom, és ha Fuyu nem fogja meg a vállam, odarohanok a pasihoz, és megölöm.
- Ne csinálj semmit! - mondta parancsolóan a lány. Dühösen néztem a szemébe, de ő mintha figyelmen kívül hagyott volna. Ismét a főpap felé fordultam.
- Ezt a szektát az egyik felmenőd alapította - kezdte a mesélést - Eredetileg a Noroi-család bérgyilkosai tartoztak ide, majd idővel ez az egész kultusszá alakult. Minden, amit itt tesznek, a szüleid akarata miatt van.
- Ezt hogy érti? - lepődtem meg.
- Az itt élő lelkeknek csak egy feladatuk van: véglegesen elpusztulni. Ezért mikor kivégzik őket, elszívják a lélek energiájukat, hogy legyen valami hasznuk is. Ezt a lélek energiát felhasználva egy erős sereget készítenek, amivel el tudják foglalni Soul Societyt - magyarázta - Viszont ahhoz, hogy a sereget elkészítsék, szükség van bizonyos... Kísérletekre.
- Kísérletek... A lelkeken? Az ide kerülő lelkeken kísérleteznek? - kérdezte Fuyu sápadtan. A főpap bólintott.
- Rengeteg kísérleti alanyunk van közülük. Bár a legtöbben meghalnak, mielőtt még kardot foghatnának a kezükben - folytatta - Mivel a hely a Noroi család uralma alatt áll, a shinigamik nem jöhetnek be ide, csak ha álcázzák magukat. Bár az alatt a több száz év alatt, amióta a szekta létezik, csak egyvalaki próbálta elpusztítani.
- Ezt úgy érti, hogy Yamamoto főkapitánynak már ezelőtt is tudomása volt az itt folyó emberkísérletekről? - kérdezte idegesen Satō hadnagy. A szorítása a vállamon egyre erősebbé vált.
- Pontosan - helyeselt.
Fuyu elengedett, és kicsit hátrébb lépett.
- Akkor mégis miért nem tett semmit? - kérdezte elkerekedett szemmel.
- Mert ha beleszólt volna a Noroi család ügyeibe, azzal anyagi megvonásban részesült volna a város - mondta elégedett mosollyal a férfi.
- És ezért kellet embereket kínozni? Ezért szenvedtek annyian? - Fuyu szinte már kiabált - Hogy voltak képesek annyi ember halálát megengedni pusztán csak a pénz miatt?
Meg akartam mondani neki, hogy nyugodjon megy mert ha mindketten kifordulunk önmagunkból, akkor elbukunk. De meg sem bírtam szólalni a hirtelen rám nehezedő lelki súly miatt.
- Ez kegyetlennek tűnhet egy hozzád hasonló lány számára. De vedd észre: Ilyen az élet! - nevette el magát a főpap. Fuyu arca szinte elsötétült.
- Én ezt... Nem fogom hagyni - mondta, miközben lassan a kardjáért nyúlt - Nem fogom hagyni, hogy egy ostoba család miatt szenvedjen annyi lélek! Kinyírlak itt és most, és vége lesz ennek az egésznek!
A férfi csak nevetett.
- Én csak az egyik kerék vagyok a gépezetben, te pedig Satō Fuyu kevés vagy ahhoz, hogy bármit is tegyél - mondta gúnyosan.
Fuyu elindult volna felé, de ekkor én is észbe kaptam, és gyorsan elé álltam.
- Satō hadnagy, állj meg! - néztem rá komolyan. Megrázta a fejét.
- Nem... Emiatt az ember miatt nagyon sokan meghaltak, és még többen fognak meghalni, ha nem teszünk semmit - kék szemeiben valami furcsa fény villant. Valami... Bosszúvágy, talán. Ismertem ezeket a szemeket.
Felemeltem a kezem, és mielőtt bármit is tehetett volna, egy erős ütést mértem az arcára. Nem volt valami elegáns megoldás, de ebben a helyzetben nem is tudtam volna okosabbak kigondolni.
Fuyu hátratántorodott, és az arcához kapta a kezét. Meglepetten a szemembe nézett.
- Noroi-san...? - motyogta halkan.
- Ha megöljük, nem megyünk semmire! A családom irányítja az egészet, nem hallottad? Őket kéne megölni... Viszont azt én nem engedhetem! - mondtam komolyan.
Satō eltette a kardját, és a férfire nézett.
- Maga... Még meg fogja bánni, érti? Érezni fogja azok fájdalmát, akik itt szenvedtek. Mindenkiét - fordult meg, majd kirohant a szobából. Nocsak, ez szépen itt hagyott...
Már csak én és a főpap voltunk a helységben.
- Nocsak, nem hittem volna, hogy vannak olyan shinigamik is, akik foglalkoznak másokkal. Azt hittem mind önző teremtmények - vigyorgott - Alig várom, hogy hallhassam a lány sikolyait, mikor megölök mindenkit, akit szeret. Igazán izgalmas lesz.
- Az nem fog megtörténni - mondtam komoly hangon - Elvégre ha itt a családom a vezető, akkor maga csak az alárendeltem!
A férfi csak nevetett.
- Ó, ostoba Hiroyuki! Hát nem fogtad még fel? Te csak egy bábú vagy, akit irányítani fognak - mondta sajnálkozva - Ezért a te szavad itt semmit sem ér.
Ökölbe szorítottam a kezem.
- Beszélni akarok a szüleimmel! - mondtam komolyan.
Megrázta a fejét.
- Inkább tegyél le róla. Ők nem kívánnak tárgyalni veled. És ha már úgyis információt kell szolgáltatnod Seireitei-nek, mondd el, hogy a pletykák mind igazak voltak. Minden mögött a Noroi család állt, és hamarosan háborút fognak indítani Soul Society ellen. Addig is... Te és a másik a foglyaink vagytok.
A szemeim elkerekedtek. Fogoly lennék...  A saját családom által?
Hátrébb léptem, majd idegesen a hajamba túrtam.
- Kérdezhetek valamit? - néztem a szemébe. Biccentett, ezért kicsit erőt vettem magamon - Ki volt az egyetlen, aki megpróbált végezni magukkal? Nyilván elbukott, de... Shinigami volt?
- Igen, méghozzá nem is akárki - vigyorgott - Kár, hogy nem mondott neked semmit erről a helyről, megkímélt volna engem a magyarázkodástól.
- Én... Ismertem? - lepődtem meg.
- Természetesen. Elvégre a személy, aki túlságosan erkölcstelennek tartotta ezt a helyet, és emiatt meg akarta szüntetni... A bátyád volt.